Evangélikus Theologia 1947. 4.szám.

Dr. KARNER KÁROLY: Jézus az élet kenyere.(folyt. és vége)

egy pásztorról, vagy a 15. a szöllőtőről, melyeket azután meg lehetne »fejteni«, ill. fel kellene oldani olyan módon, hogy Jézus valamiképpen a pásztornak, ill. a szöllőtőnek a módjára viselkednék (ebben az esetben lehetne t. i. szó arról, hogy allegóriáról beszéljünk). Ilogy nem hasonlatokról vagy allegóriákról van szó, azt már az a körülmény is mutatja, hogy a »képek« mellé tett jelző (»élet« kenyere, azaz életet adó kenyér; »jó« pásztor, »igazi« szöllőtő stb.) olyan értelemben határozza meg ezeket a »képeket«, hogy azok nem képies, hanem konkrét jelleget öltenek. De ehhez hozzá kell vennünk még egy másik mozzanatot is. A. Jézus-igék »képei« mellett álló jelzők igazán szinessé akkor leszek, ha arra gondolunk, hogy azok szembeállítják Jézust, mint a világ világosságát, mint az élet kenyerét, mint a jó pásztort, mint az igazi szöllötőt más megváltói alakokkal, akik ugyancsak avval az igénnyel lépnek fel, hogy ők világosság, pásztor, szöllőtő stö. Ma már nem tudjuk ezt az ellentétet oly értelemben konkretizálni, hogy meg tudnók mondani : milyen konkrét (történeti) megváltói alakokkal helyezik szembe ezek az igék Jézust. Hogy ezt megtehessük, ahhoz sokkalta jobban kellene ismerni azt a környezetet, melyben az evangélista evangéliumát írta és azt az olvasókört, amelynek evangéliumát szánta! Azonban ig)- is nemcsak lehetségesnek, hanem valószínűnek lehet mondani, hogy ezeknek a Jézus-igéknek van ilyen polemikus antitetikus jelentése. Ha erre gondolunk, akkor ezek az igék még konkrétebb jelleget nyernek. Ezzel már jelentősen megközelítettük ezeknek az igéknek a jelentését is. Mert a megértés kulcsa éppen abban van, hogy felismerjük: ezekben az igékben többről van szó mint képről, hasonlatról ' agy allegóriáról s ezeknek az igéknek a konkrét jellegét éppen a melléjüki tett jelző világítja meg. Közelebbről: a 'Víz, a kenyér, a világosság emberi életünknek alapvető (»egzisztenciális«) szükségletei, éppen úgy mint az »igazság« (verit'as), a »feltámadás és élet«. Nem tudunk megélni ezek nélkül, éppen azért minden erővel igyekezünk magunknak az egzisztenciális szükségletünket biztosítani. Mivel azonban ezek egzisztenciális szükségletek és mivel kényszerülünk arra, hogy biztosítsuk azokat a magunk számára, azért ezek kicsúsznak a hatalmunkbóil s mi azoknak a szolgaságába jutunk. Bibliai nyelven szólva ezek urainkká, sőt »isteneinkké«, helyesebben »bálványainkká« lesznek. Figyelő szemünk nemcsak a történelemből, hanem a mindennapi tapasztalatból, sőt saját élettapasztalatunkból, saját magunkra nézve is igazolja, hogy ez nem »elmélet« vagy a valóságtól elszakadt képzelődés, hanem' a legkegyetlenebb realitás. Isten ajándéka, a Krisztusban szerzett váltság olyan értelemben szabadit meg bennünket a bűn és halál hatalmából, hogy kiment bennünket az urainkká lett »bálványok« szolgaságából is. Jézus ezekben az igékben úgy jelentkezik, mint Istennek a teljes hatalommal felruházott Fia, aki valóban »az életnek a kenyere«, azaz az egyetlen igaz kenyér, aki mellett minden földi kenyér csak képpé és hasonlattá, sőt csak látszattá, végeredményben pedig hazugsággá lesz, mert csalárdul olyan reményt kelt bennünk, melyet nem teljesít mindaz, ami a földön a »kenyér« fogalmához tartozik (gondoljunk a 4. kérés magyarázatára a Kiskátéban!), »elmúlik«, mint ahogyan elmúlik »e világnak ábrázatja« (I. Kor. 7,31): nem ad életet, mert nem ment meg