Evangélikus Theologia 1947. 3.szám.

Dr. WICZIÁN DEZSŐ: Melanchthon Fülöp.

sohasem tudta igazán megkedvelni s éghajlata sem tett jót egész.-ségének. Luther és Melanchthon viszonyát közel 28 évig tartó együttmunkálkodásuk folyamán egymás őszinte megbecsülés- és szoros barátságuk jellemezte. Persze, voltak ennek az együtthaladásnak göröngyös útrészletei és borús napjai is. Nem csoda, hiszen ,az el nem mosható korkülönbségen felül a két reformátor egyénisége, lelkülete' is nagyon különböző volt. Luther keménykötésű, férfias bátorsága, harcra és vezetésre termett akaratereje, ingadozásoktól mentes egyenes jelleme s mindezeket megkoronázó rendíthetetlen és mégis alázatos hite szinte mindenben ellenképe Melanchthon örökös békességet, nyugalmat kereső, érzékeny, az akadályok, a harc előtt megtorpanó lelkületének, aggodalmas kishitűségének. Melanchthon az evangéliumot nem ofyan súlyos lelki küzdelmek során és életét egészen megrázó élményben találta meg, mint Luther, hanem — saját vallomása szerint — Luthertől tanulta. Míg Luthert a tapasztalásban megismert igazság és a hitbeli «meggyőződés minduntalan fel-feltörő érzésekre, gyakran indulatokra hevítette, — Melanchthon igazi humanista módján a lelki kiegyensúlyozottság békességét, harmóniáját kereste. Legfeltűnőbb Melanchthon evangéliumi hitének hiányossága abban, hogy még babonás pótlékoknak is helyet engedett lelkében: bizott az asztrológiában, ia csillagok állásából való jóslásban és az álmok értelmezésében. Az erős hitű, prófétai lelkület tt Luther mellett Melanchthon alig emelkedik felül a kispolgári átlagos kegyesség színvonalán. Luther munkatársának ezeket a gyöngeségeit az erős hitű kefesztyén csodálatos türelmével és szeretéve] hordozta. Legtöbbször finom lelkipásztori tapintatial igyekezett őt átsegíteni kétségein, ingadozásain, máskor jóhutnorú tréfálkozással siklott el rajtuk, olykor azonban komoly hangú dorgáló szavakra is fakadt. Melanchthon bizony időnként kényelmetlen nyűgnek is érezte az erősobb vezetőnek parancsoló tekintélyét, s Luther halála után egy alkalommal szinte a h ilátlanság bélyegét viselő panaszra és vádra fakadt Luther heves modora ellen, amelynek súlya alatt valósággal méltatlan rabságot kellett szenvednie. Ez azonban csak a megalázkodásra kényszerült önérzet felszabadulásának sajnálatos, de megbocsátható kitörése volt. Egyébként Melanchthon érezte és jól (udta, mivel tartozik Luthernak. 1540-ben készített testamentumában ezt írja: »Hálát adok Doktor Luther Márton tisztelendő uramnak, először azért, mert tőle tanultam az evangéliumot. Továbbá irán am való különös jóindulatáért, melyet igen sok jótéteményével bizonyított meg; ezért azt kivonom, hogy enyéim is atyjukként tiszteljék őt.« Luther temetésén az egyetem nevében mondott búcsúztató beszédében pedig Melanchthon a nagy reformátort az üdvösség történetének legnagyobb választoltaival: Ézsaiás prófétával, Keresztelő Jánossal. Pál apostollal és Augustinusszal helyezte egy sorba. Még ha az ilyen beszédben elkerülhetetlen retorikai vonásokat le is vonjuk, akkor is ez a beszéd Melanchthon legkiválóbb alkotásainak egyike, s vele Luthernek -midkettójiikhöz legméltóbb emléket állított.