Evangélikus Theologia 1947. 3.szám.

Dr. NAGY GYULA: Simul iustus et peccator.

ez a belső megújulás bennünk nem lényegváltozás, nem a miénk! Pál apostol nem szűnik meg soha távoltartani a hívő belső megújulásától —, de új életben járásától sem — a saját közreműködés vagy önmagukban való megváltozás gondolatát. Állandóan Isten hatalmas erejéről beszél, mely a hívőben és a gyülekezetben munkálkodik. »Adja meg néktek..., hogy hatalmasan megerősödjetek az ő Lelke által a belső emberben, hog.y lakozzék a hit által Krisztus, a ti szivetekben«. (Ef. 3, 16—17.). Luther ugyanígy: »Mégis csak úgy áll a dolog, hogy nem te teremtetted magad. S most a »második teremtést« magad akarod magadban elvégezni? Hamis képzelődés ez, Isten felől is, m'egi a magam cselekedete; felől is. Azt képzelem, hogy Isten azt akarja, amit én teszek«.

1

9 A keresztyén e mber nem tud és nem akar önmagában, emberi mivolta szerint igaz lenni, hanem egyedül hitben: az Istennel való közösségben, Krisztus és az ő Lelke által. Igaznak jenni (önmagunkban, lényegünk szerint : ez annyi volna, mint igaz lenni az Istennel való állandó közösség szüksége nélkül! Az erre való törekvés pedig semmi más, mint a bűn ősformája az emberben, a páli »dicsekedés« y.avxr

t(jtS) Isten előtt. Isten újjáteremtő hatalmának a visszaufcasíía's'a és megigazulni akarás a saját cselekedeteinkből. Ez ellen küzd Pál apostol és a reformátorok egész theologiája. A kiérdemelt megigazulás és a lényeg szerint való újjászületés ábrándja csak abban születhetik meg, aki nem ismeri a bűn hatalmat még a hívőn is, akinek nem élő tapasztalata a Róm. 7, 14 kk-ben leirt küzdelem a bűnös ó-ember hatalmával. Nincsen semmi bennünk, amivel — akár iegy gyümölcsöző, hívő keresztyén életi végén is — odaállhatnánk Isten színe elé, min

1 a sajátunkkal• Amikor Isten megigazít és a közösségbe fogad, vagy amikor ezt a közösséget véglegessé teszi majd a végső ítéletben a hit miiit cselekedetekbe kibuntakozó új élet kegyeimes beszámításával,

2

0 akkor sem azt ismeri el a hívő felől, amit maga tett vagy végzett; hanem a Krisztusért a saját isteni, életújító, bennünk és életünkben mindent újjáteremtő munkáját »számítja be« igazságul.

2

1 Tehát valóban »az istentelent igazítja meg«. (Róm. 4, 5.). Ugyancsak tisztán kell látnunk azt is, hogy a hívő bűnös megigazulásakor végbemenő, Istentől munkált belső megújulás sohasem lehet üdvbizonyosságunk alapja.« Nem szabad saját lelkiismeretemre 1

0 Luther. WA XL/II. 465—66. í

0 Az úi élet is a hit, az Istennel való életközösség

1, egyik külső megnyilvánulása. V. ö. Róm. 2, 13 és II. Kor, 5, 10. 2

1 Azért fenséges prédikáció, isteni bölcseség ez a mi hitünk: igazságunk. üdvösségünk és vigasztalásunk rajtunk kívül áll fenn; úgy, hogy mi Isten előtt igazak, kedvesek, szentek, bölcsek vagyunk, jóllehet bennünk csupa bün, igazságtalanság és bolondság lakozik. Luther, Eri. kiad. 14, 161. Fides apprehendit Christum et habet eum praesentem inclusumque tenet ut annulus gemmam. et qui fuerit inventus hac fiducia apprehensi Christi in corde, illum reputat Deus iustum. Comm. ad Gai. I. 195.