Evangélikus Theologia 1947. 2.szám.

GRŰNVALSZKY KÁROLY: A feloldozás.

ienítené, mert szerinte a gyónást és a feloldozást mindig külön kell végezni az úrvacsorától. Liturgikájában (93. lap.) ugyanis ezt mond­ja: »A betegek gyóntatása és communioja rendszerint együtt jár. Két lehetőség van, vagy istentisztelet keretében (kórházban, vagy házi gyülekezetben) történik, amikor is külön végezzük a gyóntatást, aztán a comm. istentiszteletet — vagy pedig a gyülekezet^ istentisiz­teletről, a. templomból visszük el a szentséget a betegnek, amikor is a gyónás és absolutio után egy imádságot mondunk az Úrvacsora méltó élvezéséért és következik a distributio.« — Egyházunk litur­.gika-professzora és szakértője tehát határozott nemmel válaszol fel­vetett kérdésünkre. Az a kérdés, hogy elfogadhatjuk-e minden to­vábbi nélkül a véleményét? Vizsgáljuk meg ezért az érveit. Első érve az, hogy református hatásra került bele a litugiánkba a közgyónás és feloldoz,ás. Ez önmagában még nem bizonyíték. És ha bizonyíték volna, akkor sem tekinthetnénk ezt református sps­cifikumnak, mert megvolt már a középkorban. 7 0 A nürnbergi ese­ményekkel kapcsolatban pedig (1532.), amikor Osiander szembe­szállt vele, sem Luther, sem Melanchton nem álltak Osiander párt­jára, hanem jóvá hagyták ezt a szokásít. 7 1 Azonban lelhet, hogy Luther és Melanchton tévedtek és Jánossynak van igaza; de ezt akkor alaposan bizonyítani kellene. Mivel ezt a bizonyítást egyelőre nélkülözzük, a tételt tovább nem cáfoljuk. Második érve, hogy a közgyónás és feloldozás megszünteti äz úrvacsora szentségének liturgikus jelentőségét, ha belekerül az is­tentiszteleti rendbe és ha nem választjuk külön az úrvacsorától. Ha­tározottan ezt az érvet sem indokolja meg, de Liturgikájában mégis nyoma van ilyesminek. A 29. lapon Luthernek az 1520-ban kezdődő, Rómával folytatott úrvacsora-vitájával kapcsolatban ezeket mondja: Már most megjegyezhetjük, hogy mivel a misével folytatott vissza­élések szoros kapcsolatban voltak a középkori egyházi élet bűn­bánati praxisával, természetesen kapcsolódott ennek a kritikájához a mise-vallásosságot illető polémia is. Ennek a ténynek és Össze­függésnek viszont nagy része 'lett abban, hogy az evangélikus isten­tisztelet további kialakulása során az Úrvacsora szentségének ün­neplésénél annyira középponti hangsúlyozást nyert a bűnbánat gon­dolata és ezzel még szorosabbá tette azt a szerencsésnek éppen nem nevezhető kapcsolatot, amely a középkor végén a »bűnbánat« és a sacramcntum altaris között már amúgy is fenn állt, úgy hogy a gyónás és az Ur szent vacsorája igen könnyen egymás függelékévé lehetett.« Ha valóban ez az. indokolása Jánossy érvének, akkor nem értek vele egyet. Először azért nem, mer^ azt a közgyónást és fel­oldozást tartja az úrvacsora liturgikus jelentőségére veszélyesnek, amelytől egyébként ő sem tartja elválaszthatónak az úrvacsorát< aminthogy valóban nem is választható el tőle. Jánossy is vallja, hogy annak, aki úrvacsorához akar járulni, előbb fel kéli oldoztatnia, liturgikájában (82. lap.) »nota-bene«-ként jegyzi meg, hogy »a 7 0 L. 10. jegyzet, 37. lap. 7 1 Kösllin: U. o. 253. lap. Evangélikus Élet, X. évf. 7. sz. 6—7. lap.

Next

/
Thumbnails
Contents