Evangélikus Őrálló, 1918 (14. évfolyam)

1918-08-03 / 32. szám

1918 EVANGEL'KU

S ŐRÁLLÓ 235 kis cselekedeteit s nagyon nagyra nőtt sziuében az „én" szeretete és túlbecsülése. Uiszont az a hang, az a szellem, az a lélek, amellyel másokról és mások dolgáról beszél, nekünk, akik ugyancsak fájunk és uérzünk egyházunk sebeit kötözgetne, s akik sok mindent másképén, jobban, tökéletesebben szeretnénk látni, — mégis csak idegen. A modor a melyben a hang kifejezésre jut: kihiuö és ellenszenues. Ualamiképen a stréberbedésre emlékeztető. Ledorongolni ualakit erőszakosan, s annak helyébe a bizalom ama gyér megnyilvánulásából ülni: lássuk, mit tud ő, a nagy dorongoló — szerintünk nem egyházi siker, nem igazi nemes érvényesülés. Sajnos, Szimonidesz Lajos jobb sorsra érdemes egyházi szereplését ezzel karakterizálhatjuk ez időszerint. Amit tett, amit cselekedett eleddig — mindjárt, ha száz rendelkezésére álló sajtóorganumban akarja is uilággá kürtölni, hogy azok nagyságos cselekedetek, minden tárgyilagos megerőltetés melletí sem látjuk meg azok nagyságát és hirdetett értékét, de igenis ott látjuk rajtuk az éruényesülés uiszketegségét, akarhatnomságát es izzadságcseppjeit s ott látjuk rajtuk nagyon sokszor a durua kéz nyomait, amely lelkiismeretlenül nyul bele mások becsületes és nemes szándékú íörekuéseibe. Mert hogy más példát ne említsek, kérdem tőle e lap hasábjain is, — mint ahogy kérdeztem tőle annak idején — hogy főmunkatársul szólított föl, — leuélben, kérdem tőle nyíltan és becsületesen: mi baja és doíga uan Rajjay Sándorral, mint emberrel, uagy pappal, uagy mint a Meie elnökéuel, akit, ha értünk dolgozott, azért támadott és uont felelőségre — ő, a kiuül álló, s Ítélte el munkaprogramját mar eleue akkoi^ is, ha sok mindenre kiterjedt a figyelme. Kérdjük tőle sokan, akik uisszafojtott indulattal néztük uégig éueken keresztül — mer.t az Oratio szerkesztője beküldött cikkeink dacára Raffay uedelmét feleslegesnek tartotta — azt az áldatlan hajszát, amellyel Raffay Sándort, akit mi szérjetni és beesülni tanultunk, célba uette, kérdjük tőle nyiltan és becsületesen: mi a háttere ennek a jezsuita módra folytatott egyoldalú küzdelemnek? Mi inditja őt arra, hogy e nagy titkot nem akarja fölfedni?! Pedig mi, akik Raffayt mint a Meie elnoket szeretetünkkel öuezzük körül, magunk is hálásán uennénk, ha ok uan reá, hogy Sz\aonidesz fölnyitná a szemünket, s kérlelhe tetle n szenzációk kibetüzőiué tenne bennünket. /Mert szeretetünk beesütésen alapszik, a beesülésünk pedig erkölcsi értékek értékelésén, s nem szeretnők, ha értékeléseink körül oly nagy hibák, t^jcdfcsek fordulnának e;ó. Kérdem tőle s kérdezzük tőle sokan, mi az oka annak, hogy Raffayual szemben uette magának azt a bátorságot, hogy Szeberényire, mint püspökjelöltre — akiről pedig, mint a püspöki méltóság esetleges hordozójáról csak becsületességet, ildomos férfiasságot, euangéliumi jellemet uan jogunk föltételezni, egyenesen rátáuiratozott, hogy fogadja meg Raffay kibuktatását célzó fixa ideáját, s mondjon le a jelöltségről. Nagy titkokat záró szekrény kulcsát rejtegeti Szimonidesz, kérdezem azért tőle: mi az a titok? Eseményekben és szenzációkban szegény egyházunknak s nekünk megtéuedetteknek árulja el e titkot. Ám ha a uálasz e téren is esak megfutamodás lesz, sajnálattal kell már előre is megállapítanom, hogy Szimonidesz lapját nem tekinthetjük másnak mint a szellemi arénák nemes gladiátorai mimelésének és nyeluöltögetésnek, amit az alsóbbrendüek talán megtapsolnak és meg is neuetnek, de amitől a nemesebbek jó Ízléssel fordulnak el. Gyúró. t Nagy Bajos. Az Evangélikus Lap és a „közérdek.

6

< Mintha a komoly liberális theologia nem is lenne egyike az ujabb theologiai irányzatoknak, amelynek a magyar protestantismus életében is még csak becsületes, szorgos munkálkodással kell kiuiunia a közmegbecsülést, mintha már a Sellhausen jellemében működő és éruényesülni akaró uallástörténeti iskola szélső liberalisága már önmagában kész, örök időkre befejezett értékű szellemi kincse lenne a modern theologiának, amelynek értékeit csak ugy mellékesen, uagy sehogyan sem kell már publikálni és körülbástyázni, hanem ehelyett a liberalismus köntösében a személyi harcok „becsülettel" ualó uégiguiuása lenne az egyetlen feladat, mely a magát „liberálisnak" neuező magyar theologiai irányzat előtt áll — egészen ugy uiselkedik az az egyházi orgánum, mely bizonnyal a modern szellemi áramlatok propagálása és támogatására alakult az „Euang. Lap" eimmel. Pedig a cél, melyért annakidején zászlót bontott, igazán szép, igazán komoly. Azaz csak lenne, ha már rég el nem tolódott uolna. Mert nem kell mást tenni, csak egy pillantást uetni a legutóbbi számok hosszu-hosszu cikksorozatába, hogy meggyőződjünk arról, hogy a neuezett lap hasábjait csak a személyeskedések nem épp elsőrangúan szép eikksorozataiual töltötte meg. S euuel az eljárásáual ueti rá miniatűr keretekben a liberalimusra azt a foltot, amiuel más fórmában Németországban Frensen, Drerus stb. hozták gyanúba, amely tulhajtások ellen magának Weinelnek is tiltakoznia kellett. És mert tudós, képzett ifjú gárda tömörült a lap körül, érthetet-