Evangélikus Őrálló, 1918 (14. évfolyam)

1918-06-29 / 27. szám

EVANGEL'KUS ŐRÁLLÓ 196 1918 ötti szabadkéz-nyerés manipulációját ezzel a protestáns tőről metszett zöld lombbal — autonomia — letakarja, nem elég. Fele uton nem tud megállani az autonómiát zászlóként lobogtató katholicizmus. Az intelligens, látni és szólni szerető kath. hiuők régen elfojtott, de most felébresztett akeióuággyal lesik a pillanatot, amikor ők is a tőlünk oly sokszor megirigyelt autonómia birtokában beléphetnek az egyházkormányzás szentélyébe s ott letelepedhetnek a bársonyszékre, mint uálasztott uilági papok. Ez a uágy meguan. Ez az igény ott hallgat a lelkek mélyén. És bár a manipuláló kezek ezt a uágyat — mint élénk tüzü parazsat — ualahogy elmorzsolni szeretnék, a tüz hallgatagon ég. Az igény csendben uár. Érdekes lesz látni: mit csinálnak majd az autonómia hatalmas szellemét felidézett manipulánsok, mikor a felébresztett szellem egész magasságában és félelmességében eléjük áll monduán : „parancsolj, édes szógám"! Azt a szellemet a hierarkia üuegébe uisszabujtatni és megint lepecsételni legalább is bajos lesz. De mi közünk nekünk mind ehhez ? — kérdezhetik a mieink. Semmi, csak annyi, amennyi a docens figurá — hoz uan. Tanit a példa. Lehet, hogy ualamire meg is fog tanitani s én csak ezt szeretném. Hogyan is állunk mi azzal a megirigyelt autonómiáual 1 Tessék most nézni és látni. Egy kissé elhúzom a függönyt, mely a mi igazi életünket, s hitéletünket takarja. íme! Hallunk egyházmegyei felügyelői és kerületi felügyelői megnyitókat, amelyek mind a „rettenetes (sokszor egy t-uel halljuk) uilágháboru"-ual fognak foglalkozni, mely négy éue dúl, pusziit, feléget faluakat, anynyi gazdasági és kulturális jauakat s. i. t. amint azt 4 éue könyu nélkül megtanultuk már. A főesperesi és püspöki jelentések pedig szépen szekundálnak ennek a tenornak. Mi már ez, mint uallási, hitbeli militarizmus. Itt uan ez, csak tessék a jeleket összeuetni és leuonni a deduktiu eredményt. Katonásdi ez a tőle legidegenebb helyen, a béke és szeretet uilágában, az egyházban. Pedig ugy szeretnénk már mást hallani, egy kis euangéliumot, egy kis euangélikus uilágnézetet, egy kis jöuő teendőit biztos és okos szemmel meglátó expozét . . . Ugy szeretnénk már a jelen nagy tanulságait meguonó s azok alapján a jöuő euangélikus egyházának szerepét megrajzoló szent elgondolást is hallani. Ugy szeretnénk már a sok egyházi törzstiszt ajkáról ualami benső, lelki, hitet neuelő, hitről beszélő, Krisztushoz uezérlő gondolatot nyerni. Mert hogy ez a négy éues uérengzés a mai formák és dogmák keresztyénségének csődje, ma már komoly és őszinte emberek előtt nem uitás. Több euangélium és életbe uitt euangélium kell. Tehát a esődből ualahogy már kifelé is kellene euiekélnünk és a tanulságokat le kellene uonnunk és a farizeusi a külsőséges, a militarisztikus, a felekezetieskedő és' gyüléseskedő és autonómiáskodó áluallásosság helyett egy benső, komöly, élő keresztyénség programmjához, legalább a programjához kellene eljutnunk. Mert ma hogyan állunk? Egyházunk a gyűtéstermekben él s uallási tényei aktákban állanak. Minket az gyötör, ront és pusztit, amit a katholikusok uágyó epedéssel uárnak: az autonómia. Merész kijelentés ez igy minden hozzáadás nélkül, ugy-e? De lássuk a tényeket, adatokat, melyek e keserű kijelentés premissáiul szolgálnak. Hallják-e uraim azokat a pattogó elnöki megnyitókat, azokat a uitézkötéses, sujtásos és paszomántos felügyelői beszédeket az egyházmegyei és kerüle*ti gyűléseinken? Bátran el lehetne akármelyik uármegyeház dísztermében harsogni, oly keués bennük az az euangéliumi szó és oly messze áll terminológiájuk, lelkük a mi ütött-uert, megsoruadt belső géniuszunktól. Tisztelet az általam jól ismert illusztris kiuételeknek. Nézzenek uégig egy-egy gyűlésünkön, jaj de keués ott olyan ember, akit ott látunk az Isten házában is és pedig uasárnaponként. Igy gyűlés idején eljönnek „leadni" egy beszédet, de e tényben azután ki is merül egész euangélikus lelki életnyiluánulásuk. Láttam én egyházközségi funkcionáriusokat, kik mert gyűlés uolt hirdetue az istentisztelet utánra, szépen eresz alá álltak, mint jégueréskor és meguárták a ziuatar -- az istenimádás — uégét. Ezeknek csakugyan ugy kell a templom, az Ige, az imádság, a hit, mint nekem a jéguerés. Eljönnek autonómiásdit játszani, szónokolni, kiuált „adóemelés", egyházi illeték-emelés ueszedelme ellen, de oly szplendid, oly ragyogó kiuétel a templomban alázattal fejet hajtó imádkozó, az Igét hallani és nem a papot meghallgatni járó és az istentiszteletet kedues, szent szokással állandóan látogató kegyes és hiuő lélek. Ha oda kell kiálltanunk: urak, nem csak a gyülésasztalt döngetni, de az Ur asztalához is alázatos lélekkel leborulni!! . . . No csak uigyék a trójai falouat — az autonómiát — a katholikusok. ]ó lesz az — nekünk. ]ó lesz, mert a behúzott, beuonszolt fa ló bordái között fegyuer zörög, az autonómiásdi kardja, melyet mi ott látunk gyűléseinken — ad maioren Dei glóriám. Csak húzzátok a louat, jó uitézek, Mi már tudjuk: mi uan belül. Térjünk eszméletre. Térjünk Istenhez. írhatják püspökeink a legszebb, a nagy koncepciójú teruekkel telistele tűzdelt jelentéseiket, többet ér annál az ő naponkénti nyiluános imádságuk.