Evangélikus Őrálló, 1918 (14. évfolyam)

1918-05-25 / 21. szám

162 EVANGÉLIKUS ÖRÁíJ.O 1918 T A R C A PÜNKÖSD ÜNNEPÉNr) 1918. Templomba hínak a zengő harangok Derült jnosolygó pünkösd ünnepén. Nézem derűjét s hosszan elbőrongok A nagy cselekvés régi mezején. Fején a csüggedt bus apostoloknak Higyúlt a lángnyelv . . . Ö, a Messiás Hüldé le s ím a lelkek fellobognak, Nagy tetire gyújt az elhatározás. Egyszerre érzik, akik egybe ülnek, Együtt nyerék az égi szent csodát, Imé egyszerre, együtt lelkesülnek: Hirdetni szét a Megváltó szavát, Bátran kiállni és meghalni érte, Hisz ez új élet, üdvösség leszen / . . . És ők kiálltak a tett mezejére. Nézem borongva, búsan csendesen. Pünkösdi lángnyelv, hát reánk leszállsz-e, Hogy tettre gyújtsd a népek bús szivét1? Te békevágy hát tenni már kiállsz-e, Hogy révbe vidd a szebb jövő hívét? Úh nép, a hit ha ébresztőn sugallná Lelkedbe a nagy Messiás szavát, Nagy ünnepén ha mind együtt akarná: Boldogan zengne a világon át. Hétség vegyül im most a biztatásba: Úh az a régi boldog csoda más! Egy kis csoportnak volt az buzdulása, így ért meg ott az elhatározás; A csodaláng egy kis csoportra szállott, Onnan sugárzott milliók felé; De fegyver közt ma ezer érdek jár ott, S a hatalom a véres fegyveré. Ti kishitűek, hátha visszafordul Ez a hasonlat? s javatokra tán: Égy kis csoport a milliónyi sorbul Uszít ma itt csak s érdekből csupán. Nem volna könnyebb annyi milliónak E vészthozókat félrelökni már? Lám vón hatalma szent békeszónak, S elszállna mindjárt a viharmadár. Emeld szavad fel drága'béke vágya, Emeld fel együtt — ellenség, baráti Fegyver ne ontson vért tovább hiába, S gyógyítsa új kor százezrek baját. Ha majd a lángnyelv mind a szívekig hat, Nem arat ott az, aki bünt vete, S ha majd az áldott béke boldogíthat. Lesz a világnak pünkösd ünnepe 1 Csengey Gusztáv. ' *) Koszorús költőnknek ezen gyönyörű költeményé*, mely ép pünkösd vasárnapján, az ünnepi áhítat per eiben született m?g u költő lelkében — bár elkésve — mégis leközöljük, hogy az ősz költő hálás köszönettel vett ünnepi ajándékát olvasóinkkal is készséggel megosszuk. Hála Istennek szélesebb hullámokat uetett a szekularizáció — — köuetelésétől ualó elállásom nyiluánosságra hozatala. A magasabb érdekek becsületes szolgálata elfeledteti a gáncsot, mely az ilyen lépéseknél hamar kézügybe esó köuetkezetlenség nádjának nyakamba uetéséuel innen is onnan is ért. Mindez a dolog érdemére nem tartozik. Azonban a nyiluános és magán megitélés tárgyi igazságának érdekéhen még szükségesnek uélek ualamit elmondani. És pedig .... Olybá kezdettünk tűnni mi, akik az ez éui rendkiuüli egyetemes gyülésünkön az 1848. XX. te. egyedül helyes tehát a uiszonosság és tökéletes egyenlőség eluei szerint leendő uégrehajtásának lehetőségét a szekularizálásban láttuk, hogy a felekezeti egyházak egyenlőségét a teljes államsegély-mentességben, az államkincstártól való tökéletes függetlenitésben — már pedig az a szekularizáció 1 —, tehát a felekezeteknek teljesen a maguk lábán állani-hagyásában látjuk. Ez a radikális szekularizáció a szociáldemokrácia ideálja, de nem a mienk. Ez az államhatalom uédelmező és támogató kezének teljes eltáuolitását köueteli a felekezetek feje felől, nem számolna azzal a hatalmas szolgálattal, melyet a nemzeti kultura építésében, a közrend és közerkölcsiség, ualamint az államhűség megszilárdításában a pozitiu hiteluü uallási közösségek uégeznek, tehát amely államerósitő munkateljesítmény fejében a „do, ut des" alapján jogos igényt támaszthatnak az állam anyagi és erkölcsi támogatására. fl mi szekularizáció teruünk azon a sokszor hallott kormánynyilatkozaton épült, mely szerint az államkassza teljesítő képességének ueszélyeztetése nélkül nem lehetett ujabb államsegélyt nyernünk. Már pedig előttünk az 1848. XX. szellemében a kath. egyháznak juttatott államjavak nagysága uolt az arányosság normatiuuma. Most ez időben, mikor minden ujságoluasó és ép judieiumu lélek előtt fokozottabb igazság az, hogy mi az államháztartás egyensúlyban tartására irá-