Evangélikus Őrálló, 1918 (14. évfolyam)

1918-04-06 / 14. szám

106 helyükbe a fejetlen radikalizmus szörnyszülöttéi kerüljenek. Az iskolák államosítása csak ott le; v het hazafias és kulturális érdek, ahol e kettős célnak és feladatnak együttes szolgálatát tudatosan mellőzik. — Még ott sem szükséges az államosítás, ahol csak mulasztások mutatkoznak, amelyeket könnyű szerrel ki lehet küszöbölni, — annál keuésbbé ott, ahol az egyházi iskolák minden tekintetben kifogástalanul teljesitik hiuatásukat. Kiuánatos, hogy ezzel a reánk nézne, mint iskolafenntartó egyházra nézne rendkiuül fontos kérdéssel minél szélesebb körben s minél behatóbban foglalkozzunk. Hol késel Lutheránia? Szatírát kellene írni, ha a dolog nem uolna oly kétségbeejtően komoly. Mi üduözöltük a „katholikus autonomiá"-t (erről máskor), mi bizonyos megértő résztueuő rokonérzéssel tártuk ki karjainkat a hasonlóan szegény kath. alpapság mozgolódásai felé, a mi jóhiszemű egyháztagjaink nagy helyesléssel hallgatják meg a „dekadens, destruktiu zsidó sajtó'" elleni kirohanásokat, sőt részuényeket jegyeznek a „keresztény" sajtóalapra, mint a pozitiu hit és keresztyén erkölcs szolgálatába állítandó kulturtényezőre, fiaink és leányaink ott táncolnak a kath. leány- és legényegyletek báljain, szép, de mindig értéktelen s őszinteségükben mindig uérszegény pohárköszöntőket harsogunk és hallunk a lelkészbeiktató ebédeken, a felekezeti türelemről, békéről, és olykor még az együttműködésről, holott a kés nyakunkra illasztődött, a talaj alánkaknázua, a rajuonalak ellenünk megásua és felszerelne. 'Harc uan kitörőben, a legáldatlanabb és legidőszerütlenebb, egyben a legszehuedelmesebb, a felekezeti harc. Nem csodálkozom, ha csodálkozást, megdöbbenést uáltanak ki eddigi szauaim is, sőt a felekezeti izgatás gyanújának a nyakunkba akasztásán sem ütődném meg. De nem tudok hallgatni. Nem szabad hallgatnom. Az ébresztő harangkötelet kell erősen megrántanunk, hogy ha uan még életerő, uagy legalább életigény egyházunkban, ébredjen fel, szerelődjék fel, uagy készüljön a lassú, siralmas soruadásra. i Ma a kongregációk annyira éreztetik hatásukat, hogy ezek munkájának ellensúlyozására tennünk kell ualamit, ha magunk eréló- és erőtelenek uagyunk, országos töruénnyel tilalmat emeltetnünk az ellen a rendszereá izgatás ellen, melyet ezek az alakulatok a „uegyes házasság" ellen intéznek. A „ne temere" él; n^u nem JS ŐRÁLLÓ ^ 1918 látja. Ma reuerzális nélkül megáldhatatlan ágyasság a protestáns féllel kötendő u. n. uegyes házasság s miuel az érzékeny, a uallásosan megművelt kedélyre ez a tudat legalább is sértő, tehát a kapacitálható misik féltől uárja a helyzet tisztázását. No, a mi hiueink pedig igazán kapacitábilisek. így ueszitünk lassan-lassan ma csak égy két élő uesszőt, de amely holnap erdőnyiué nőhetett uolna. Statisztikánk beszél. E számok / a kongreganizalás diadaláról s a mi önmagunk létérdeke ellenére értelmezett, tehát balog szabadeluüségünk kártékonyságáról állitanak ki bizonyituányt. Szóruányainkban csendesen csorog el. uérünk. Gazdátlan ház gyanánt törik-romlik élőtéglánkint egy-egy diaszpóránk s egy sem Istennek, sem embernek semmi hasznot nem hozó gyűlési napunk kiadásának árán legalább egy ilyen gátátszakadást be lehetne tömögetnünk. Mi alszunk s a fejünk alól kisiklik a párna. Bezzeg a mi pásztortalan nyájaink idegen pásztor szauára könnyen hajlanak. Ki törődik uelünk? Lelkészeink siránkoznak a megélhetés terhe alatt. Kinek fáj a fájdalmunk ? Kinek gondja a gondjuk? Egyházaink népe uelünk együtt siránkozik, de az adóemelés, a tehernek önkéntes uállalása, késik az éji homályban. . . . Ez a szolLdaritásbeli fogyatékosság — tisztelet és áldás a kiuételeknek — ueszedelmes pusztitó betegségnek szimptómája. . . . De nem ezekről akartam beszélni, bocsánat! Canossába indultam e cikkecskémmel. Meakulpázua s fejemre hamut hintue uallom be téuedésemet a szekularizációnak oly hangos köueteléséuel, Téuedtem. Kapi püspöknek és a töbIDÍ antiszekularizátornak uan igaza. Lehet, hogy ezt az igazságukat nem látják oly ijesztő feketének, mint én, de — ismétlem — nekik uan igazuk. A szekularizációra éppen az evangélikus egyház sírásóinak van szüksége. Flegölne minket. Meg. Most látom. Az átkongreganizált kath. társadalom, mely jóhiszemű együgyű hiueinket is befogta hadi szekerébe, oly erősen fel uan készülue az esetleg forrada\omszerüen és kiuülrőb megteremtendő szekularizációra, hogy soha olyan fellendülés a reakció sötét berkeiben nem lehetne, mint akkor. Adatok, tények, élmények alapján beszélek. Ki kételkedik, egy két jelenségen tűnődjék el s nem fog touább kételkedni. A szekularizáció oly hatalmas hitéleti felbuzdulást, az örökségeknek, hagyományoknak olyan özönlését jelentené a „kifosztott, koldus sorsa juttatott" anyaszentegyház számára, hogy azzal, mi nem uersenyezhetünk. Mi készületlenek és talán tán teljesen alkalmatlanok uagyunk a i