Evangélikus Őrálló, 1917 (13. évfolyam)

1917-03-10 / 10. szám

El ne késsünk! fí világháború régi, erős intézmények alapját mozgatta meg s minél tovább tart, minél borzalmasabb és nyugtalanítóbb méreteket ölt, annál jobban inognak éuszázados alkotások. A járókelők, kik intézmények munkájában részt vettek és vesznek, kétségbeesve futkosnak egymáshoz és lélekszakadva követelik a hasonló gondolkodásúak erejét és jóakaratát, hogy az alapjában és irányában megtámadott épületet megmentsék. Nyüzsgő munkát látunk a kath. egyházban, előkelő egyházi és világi férfiak tető alá akarják hozni az autonomiát. A papság sohasem akart autonomiát, mert félt a laikus tömegtől, mely beleszólást kap az egyház ügyeibe. De most, hogy szükségük van az egyház iránti érdeklődésre, inkább hajlandók egy-egy keserű cseppet nyelni, csakhogy az egyház hatalmi állása meg ne rendüljön. Az egész világ katholikusainak jövő feladatairól tárgyalnak országok vezető férfiai. Országos szervezeteik vezetőit szép lassan különböző pártárnyalatokkal a parlamentbe juttatják. A többi egyház is erősiti alkotásait, csendes, de annál lázasabb munkával igyekeznek minden erőt tömöríteni. Társadalmi téren is táborok alakulnak, amelyek szellemi, erkölcsi erejükkel és anyagi hatalmukkal a háború után vagy egymás mellett, vagy ellen fognak dolgozni. Ha ebbe az itthon nyüzsgő, a jövőt előkészítő tömegbe tekintünk, ugy fájdalommal látjuk, hogy euangelikus egyházunk, lassan, bizonytalanul lépeget. Helyet kér ugyan a fejlődés munkájában, de a munkához tépelődve, még többet keseregve fog hozzá. Szebbnél-szebb tervek gyökeréhez illesztette a testvérietlen szerte húzás az éles fejszét, hol az indítványozó személyt kell ledorongolni, hol nincs pénz, majd a közérdek szenved csorbát, ugy hogy terveink tiszavirág életűek, szép volt az élet, de rövid. Ha ez igy megy tovább, akkor elmúlik ez a nagy jubileumi esztendő is, s mi ahelyett, hogy a multak dicső emlékein megerősödtünk volna, arra a keserű meggyőződésre fogunk jutni, hogy nem okultunk és hogy méltatlanok voltunk az elmúlt négy század emlékére. De egy még szomorúbb tudattal zárhatjuk e nagy évet, hogy mi bennünk ugyancsak ne keressék gyermekeink a protestáns egyház jövendő zálogát. Ennek az erőtlenségnek nem kis oka a mi sokféle szétdaraboltságunk, az egyöntetűség hiánya, amelynek szétuálasztó köuetkezményei nyilt sebek egyházi és alkotmányos életünkben. Nincs egység, amelyből erő fakadna, a közösség, az egyetemesség érzete egynehány hiuatalos öszszejöuetelben merül ki, a magyarhoni euang. összegyház erősítése mindig másod-harmad rendű érdek. Partieularis, vagy egyéni érdekek érdekközösségeket teremtenek, amelyek azután vakon átgázolnak mindenen, ami nem az ő érdekeiket, vagy érdeküket szolgálja. Ez nem lehet egyházi cél, az ilyen eljárás csak az egyház aláásását eredményezi. Célunk nem lehet más, minthogy ebben a jubileumi esztendőben, melyet számban megfogyva ünnepelünk majd meg, összeszedjük minden erőnket és ugy kérjünk — igen követeljünk — méltó helyet a jövő társadalom kialakuló munkaterén. Alakítsuk át valamely szervezetünket olyanná, amely minden társadalmi állást az evange lium szellemében, egyházias öntudatban összehoz és összetart. A Kath. Népszövetség mintájára gondolok, 1908-ban százezer tagjával micsoda hatalom volt az és nézzük csak mivé fejlődött. Qyüjtsük mi is össze az első százezret