Evangélikus Őrálló, 1917 (13. évfolyam)

1917-02-24 / 8. szám

XI4I. év. Budapp 1917. febrwér 24 8 szé,m Az első fénysugár. Nemcsak álmodunk, nemcsak reménykedünk tehát, a beállott jubileumi nagy esztendő nemcsak óhajokat s teruezgetéseket vált ki lelkünkből, hanem szent örökségünk: egyházunk jauáért, jövendője biztosításáért az ősökhöz méltó, kegyeletes módon meg is nyilatkozott már egy sziu, jelentékeny áldozatot is hozott már egy lélek. A szegények fillérei, az alamizsna gyűjtés eredményezte csekély összegek között előttünk ragyog végre egy nagyobb szám, a mely kiválóbb figyelmet érdemel, egy felemelő, biztató jelenség, a mely álomkóros állapotunkból felráz bennünket; felvillant nálunk, előttünk is egy sugár, a mely fényét a jubileumi határ-mesgyén tul a jövőbe veti. Az evangéliom egyháza az élet, a fejlődés, a haladás, az épités egyháza; az evangélikus egyház karakterét a hitből fakadó szeretet soha meg nem szűnő, alkotó munkája adja meg; egyházunk hagyományos szelleme az áldozatkészség jegyéb en hat és működik. Nálunk hosszú idő óta a fejlődés stagnál, az alkotás szünetel, az áldozatkészség legtöbbnyire csak a bibliai szegény özvegy asszony fillérében jut megnyilatkozásra. Évtizedek óta előre alig jutottunk, némileg irányban inkább vissza fejlődtünk. Egyházunk mai élete nagy részben élősködés a mult hagyományain s hagyatékain, fí rombolás jeleivel — sajnos — sok helyen találkozunk, de az épitő munka nyomait kevés helyen találjuk. A mit az ősök lángoló hittel s áldozatra kész elhatározással teremtettek, drága örökség gyanánt reánk hagytak, a mai nemzedék — megengedem, hogy a betű törvényének korlátai között — de abból csipeget, abból táplálkozik, azt osztja, fogyasztja, sorvasztja. Külső keretek emelésében merül ki rég idő óta egyházunk ereje; papirosuárakat, paragrafus-erődöket építünk, sok tekintetben belső, valódi érték és eredmény nélkül dolgozunk. Legfőbb ideje" volt, hogy Isten kegyelméből reánk virradjon a jubileumi esztendő s reá terelje figyelmünket egyházunk igazi hivatására: a tökéletesedést jelentő folytonosan teremtő, épitő, alkotó munkára. Az ünnepi nagy esztendőben ilyen munkára nálunk elsőnek jelentkezett Báró Solymosy Lajos ur őméltósága, az arad-békési egyházmegye érdemes felügyelője. Méltó, hogy nagyrabecsüléssel és szeretettel üdvözöljük őt. Példát adott az élő hit gyümölcseinek termésére, az egyházépitő szeretet-müvének az ősök szellemében való gyakorlására. fíz én lelkemnek egyházunkért való aggódását nagy mértékben enyhitette az ő fejedelmi, jó cselekedete. Reményem nem csalt meg. A jubileumi nagy esztendő megihlette őt, utána megfog ihletni többeket s mire a történelmi, nagy nap ünneplésünk delén beköszön hozzánk: lesz méltó emlék-kövünk, a melybe megnyugvó és bizó lélekkel véshetjük be az Írás szajait: „Mindeddig megsegített minket az Úri" (Sámuel l. 12.) Egyik legégetőbb sebünk, a minek orvoslására a maga részéről 50 ezer K. felajánlásával Solymosy báró vállalkozott: evangelikus nőnevelésünk fogyatékossága. E téren, lehet mondani, az utolsók között vagyunk, pedig egyházunk jövendője szempontjából e kérdés rendezése reánk nézve első sorban szükséges. Van tanintézetünk rengeteg sok, de nincsen egy sem, a melyben leányainknak teljes kiképzést s befejezett nevelést nyújthatnánk ; nincsen egy sem, a melyből kikerülve képesitve lennének leánygyermekeink önfenntartásukra, önállóságra, kenyér-keresetre. Nincs egyetlen női szakisko-