Evangélikus Őrálló, 1917 (13. évfolyam)

1917-11-24 / 47. szám

1817 nyehént az állam és a társadalom tökéletes felfordulása nem maradhat el. Ám mindenek felett rámutatunk arra a szellemi kártevésre, melyet mindenfelől elkövetnek. Az Isten jogait, amelyek az ő fenségének elismerése mellett a nagy és kicsiny népek jogainak kölcsönös tiszteletét követelik, eltiporják, szégyent hoznak Krisztus nevére, aki nem akarja, hogy ellenségeskedés és gyűlölet, hanem megbékülés és szolgáló szeretet lakjék az emberek között. Nem közlik többé a hiteles tényeket, hanem elrejtik azokat, nem az igazság, hanem a látszat uralkodik a gondolat és a vélemény nyilvánításban. Önmaguk dicsőítésében és más népek meguetésében keresnek támaszt, anélkül, hogy egymás megbecsülésére valami teret engednének. Minden oldalról az Ur bosszúját kívánják az ellenfélre, mint hogyha önmaguk bün nélkül valók lennének és meggondolatlanul ragadják meg a jelszót: sem niféle béke győzelem nélkül — egy gondolat, m y jézus Krisztus evangéliumával már magában üéue is ellenkezik. Ilyen módon gyengítik meg a lelkiismeretet. A háború folytatása köuetkeztében a keresztyén szellem kiszámíthatatlan kára fenyeget gyarapodni, a szellemi jauak, amik felett az egyházak hivatottak őrködni, veszni indulnak és a külmissió munkája, a keresztyén nemzetek szent hiuatása a világgal szemben eredménytelen marad. Milyen benyomást kell a nem keresztyén népeknek részben szintén háborút viselue, az evangéliumról nyerni, amelyről ugy látják, hogy annak vallói hoznak szégyent reá? Mindezekben az egyházak nem hallgathatnak tovább. Nem tűrhetik többé azt a gondolatot, hogy — bármily meggyőződés alapján is — a háború folytatása igazolható, sőt sokkal inkább azt tartják a nemzetek kötelességének, hogy minden erejükkel törekedjenek a békére megegyezés utján. Miként is vehetné el a győzelmi dicsőség mindazt a szenvedést, fájdalmat és nyomorúságot, amelybe mind mélyebbre sülyednek a nemzetek? Micsoda győzelmi zsákmány érne fel azzal a maradandó keserűséggel izzó gyűlölettel, amely a legyőzőitekben felébredne ? Ezért intézik az egyházak azt a sürgős kérést a kormányokhoz és a népekhez, hogy térjenek végtére is magukhoz és eszméljenek arra a magas hivatásra, a melyre jézus a keresztyén nemzeteket elhivta. Annak alázatos elismerése mellett, hogy ennek a feladatnak további folytatását eljátszották, legy en az a legforróbb imádság, hogy ő még mostan kegyelmet gyakoroljon. Annak számára, ki az ő szavára akar hallgatni, nem lehet kétséges, hogy mi a tennivalója, mert ugy a népek, mint az egyének számára érvényes aa a követelmény : aki Krisztus neuét emliti, ne cselekedjék igazságtalanságot. Ezért hiu szauunk az ő neuében uisza a fegyuerek hatalmától a jog elismerésére és éruényesitésére. Akkor aztán nem kell a békét erőitett módon keresni, hanem egész biztosan elnyerik azt. A németalföldi protestáns egyházak. Disszaemlékezések. . . . Sokat beszéltünk róla, uártuk, azután eljött és most már el is mult. fl reformáció 400 éues emléknapja a múlté . . . Ünnepeltünk. Én azt hiszem szebben, jobban ünnepeltünk, mint előzőleg gondoltuk. A gyülekezetekben örömtüzeket gyújtottunk a lelkekben, felszítottuk az egyházias érzés lappangó tüzét s maradandó emléküué tettük e napot a gyülekezeti életben az „egyházfenntartási alapok" által, amelyeknek jótékony hatását a jöuendő uan hiuatua beigazolni. Bár be is igazolná mindenütt! Örömmel, jóleső öntudattal tekintünk uissza egyetemes és gyülekezeti ünnepeinkre, mert megerősítenek abban a hitemben, hogy uan életerő, uan lelkesedés és uan áldozatkészség az euangélikus Sionban. * * * A Deáktéri euangelikus és a Káluintéri református templomi ünnepélyek után az ujuárosháza dísztermében gyülekezett a két protestáns egyház a közös, a testuéries ünnepre. A mi uezetőink közül sokan hiányoztak, mert mint Prónay Dezső báró helyesen jegyezte meg ünnepi megnyitójában — otthon, a gyülekezetekben ünnepeltek. Az ország szine előtt azért méltóan uoltunk képuiselue. Egyetemes felügyelőnk tartalmas, ismert szónoki lendülettel előadott megnyitója és a mi reményekkel öuezett, hitteljes és tudományos készültségü fiatal püspökünk Kapi Béla reformáció jelentőségét méltató beszéde méltó uolt a nagy naphoz. Lelkesedtünk, tapsoltunk mindnyájan, mert nagy igazságokat mondott. Olyan jól esett, amikor azt mondta, hogy „uan multunk, mert uan eluégzett munkánk" s ugy megerősitett, amikor azzal nyitotta meg az ötödik századot, hogy „uan jöuőnk, mert uan hiuatásunk." Ezzel a két igazsággal bucsuzunk a letűnt negyedik századtól és köszöntjük a feltűnt ötödik "századot, Félre a kishitüséggcl, ame'.y arról beszél, hogy „multadban nincs öröm, jöuődben nincs remény", nem nekünk szól ez; a mi multunknak uan tartalma és jöuendőnknek uan értéke! * * * Ugyancsak okt. 31-én, a délutáni órákban, aa ujuárosháza dísztermében gyülekeztünk, fl