Evangélikus Őrálló, 1917 (13. évfolyam)

1917-06-30 / 26. szám

A felébresztett leányzó. Szemünk nyitna. Figyeljük a tovarohanó események irányát. Valami uj alakulás mozdulásait látjuk, esak azt nem tudjuk pontosan megállapítani: milyen lesz ez az uj alakulás? Gyönyörű, régen őrizve tartogatott jelszavak válnak programútokká, népjogokról, nemzetek szabad fejlődéséről, népszauazásról beszélnek . . . Micsoda gyönyörrel sziuiuk e szép szauak lelkét magunkba! A nagy fekete füstgomolyagon, mely ráterül e meghasogatott, véres földre, mint gyászfátyol a szenvedő arcra a romokból kiszálló porfellegeken, a küzdő seregeket beboritó forró párázaton mintha sziuáruányosan megreszketne egy jobb, boldogabb világ tiszta napsugara . . . Ah vagy ez is káprázat? . . . Tömegeket saját titkon, ereklyeként őrzött jelszavaikkal kábitanak el a uagy, sötét világgyujtogatók. Ualami _gbekiáltó kutmergezes történik itt? A gyönyörű pillangószárnyakat undok rovarok, hernyók veszik fel, hogy rajtuk tovább szálljanak pusztitani? Népek érdekeiről szónokló ügynökök népek pusztítására s népek halálára uszítják a testvériség és szabadság gondolatait felérni nem tudó, a fiaikat s vérüket áruba bocsátó népeket, az öntudatlan, megcsalt, szerencsétlen népeket . De mintha a gyönyörű jelszavak e szörnyű valutasikkasztása ebben a megtéuesztéses, hatalmi érdekek által mozgatott, agyongyötrött világban egyetemes vo'iua. Még nálunk is bekövetkezett, mint a légsulyküiómbség lassan, de biztosan kiegyenlítődik joldünk egész atmoszférájában. Milyen szép fogalom ez: autonomia, önkormányzás. Nemzetközi relációk változnak meg, uj hatalmi rend alakul ki, amint az államok e uezényszóra mozdulnak meg: autonomia. A felekezetek közötti féltékenység, mely olykor éktelen ténye'kké konkretizálódott éppen a szeretet euangeliuTTiának színeit uiselő egyházak érintkezéseiben., e szép, meleg szóra eloszlik, mert ugyan-azon jogrendben élő, ugyanazon nemzettest szérűéit alkotó es ugyanazon szerkezetű intézmények állanak majd egymás mellett. Itt is ott is, sok-sok azonos tartalmú lélek szerephez jutó bölesesége, s nem egy kiuáltságos érdeke ^szabja meg az éltítnyilvánulások logikáját. Mi az autonomia kincseit elég bölcsességgel ertékesiteni sem tTjdó társadalmi közösség, esak örömmel, a konz senialitás megértéséuel üduözöljük a kath. egyház autonómiáját, ha — igazi és hamisítatlan az ! Ez a megértő üdvözlet azonban torkunkon akad. A lelkes várakozás kellemes izgalma egy nyugtalan, keserű i zgatottsággá élesül. Nem szól nánk az egész ügyhöz semmit, ha az egy felekezet magánügye uolna. De nem az. Itt ualarn? igazságtalanság készül, itt a szép, korszerű jelszónál gonosz megtéuesztést űznek, itt jogkiterjesztés helyett jogésempészés történik. Történnék, ha lehetne. Míg egyházunk, kulturális és szociális nemzeti misszióját szinte kultúrpolitikánk dacára teljesítő egyházunk csaknem a lelkészei és tanítói kenyerén taríja fenn áldásos neuelő intézeteit s míg ennek oz önfeláldozással teljesített kulturmunkájának ellenértékéül — micsoda siralmas irónia — a kegyelemként nyújtott, „dotáeió"-nak csúfolt államsegélye még töruénybe sincs iktatua, tehát még hoínapra sincs biztositua (mit fog mondani ehhez a mi miniszteri, sőt kormányelnöki székeken ülő embereinket megítélő történelem ?) addig egy másik felekezet „államuallás"ként kezeltetik, „államuallás"-ként szerepel s épp most, a tulon tul igénybeuett államháztartás szorongatásainak közepette rá akarja tenni kezét a