Evangélikus Őrálló, 1916 (12. évfolyam)

1916-03-11 / 11. szám

1916 tartoznak még a következő apostoli nyilatkozatok. „A bűnnek zsoldja a halál"; „ama nemes harcot megharcoltam"; kicsoda vitézkedik valaha a maga zsoldján?" Az eddigiekben rövid vonásokban ismertettük a miles Christi bibliai értelmét s ha teljesen nem is merítettük azt ki, mégis megállapíthatjuk, hogy az egész újszövetség terjedelméhez képest az alakilag meglévő katonai elem csekély. Az ős keresztyénség irodalmában azonban a miles Christi képzete feltűnően bővül és sűrűn találkozunk a militarismus köréből vett kifejezésekkel; ilyenek a statiók és virgililák; továbbá: vexillum Christi, saeramentum (zászlóhüség fogadalma) exercitus Christi, exercitus domini, dux, imperátor, deserteur, eastra dei stb. A Krisztus vitéze küzdelmének teljes megértéséhez végül hozzátartozik a győztes jutalmának kérdése is. Ez pedig nem tömjén és hervadó babér, hanem az igazságnak, a dicsőségnek és az életnek hervadhatatlan koronája. A katonai szolgálat és a militia Christi közötti bibliai párhuzam alapgondolata tehát ez: valamint a katona hivatása, hogy a hadi felszereléssel és testi fegyverrel harcoljon s hősiességével legyőzze az ellenséget, azonképpen a keresztyén feladata, hogy bátor elszántsággal és teljes odaadással küzdjön az igazság, a szentség, a meggyőződés szellemi, Lelki fegyverével s hogy ily módon diadalmaskodjék a bűn s az Isten ellenes hatalmak felett. Ebből pedig kitűnik, hogy Pál apostol keresztyénsége is csak alakilag fogadja be a katonai elemet, egész lényege és lartalma szerint azonban épugy a békesség evangéliuma, mint magának Mesterének egész élete és tanítása. Ezt bizonyítja Efez. VI, 15 : „a ti lábaitokat a békesség Évangyéliumának készületével megsaruzván." Tagadhatatlan történeti tény azonban, hogy az első századok egyházi atyái által oly sűrűn használt és fentebb idézett katonai kifejezések nem maradtak hatás nélkül az ős keresztyénségnek a militarismussal szemben elfoglalt álláspontjára s a Nagy-Constantin utáni u. n. „szentháboruk"-kal szemben kialakult kedvezőbb keresztyén közfelfogás is részben a militia Christira vezethető vissza. S ha az ős keresztyénség elvi okokból általában tartózkodó álláspontot foglalt is el a katonai szolgálattal szemben, a tábori életből sűrűn vett hasonlatok azt bizonyítják, hogy a katonáskodás nem lehetett az első keresztyének szemében annyira lenézett és megvetett foglalkozás, mint azt némely túlzók állítják. Vannak ugyan történeti feljegyzéseink arra nézve, hogy az első századok egyházi atyái közül többen elvileg tiltakoztak a katonai szolgálat ellen, 82 e tiltakozás azonban — a katonai vértanuk dacára — a legtöbb esetben „pium desiderium" maradt s a keresztyének a reális élet követelményei s a concret életviszonyok kérlelhetlen logikája kényszere elől soká kitérni nem tjudtak. A mondottakból kitűnik, hogy mindnyájunk hivatása, hogy a Krisztus jó vitézei legyünk. És mi indítson erre? A feleletet megadja az egyházi időszak, a melybe e napokban beléptünk : a böjt, jézus szenvedésének és halálának emlékezete. Ha illő komolysággal elmélyedünk az isteni kinyilatkoztatás titkaiba s szemléljük az Isten egyszülött Fiának a legmélyebb szenvedésben és a legnagyobb áldozatban megnyilatkozó hősies küzdelmét; ha hivő lélekkel meggyőződünk arról, hogy Üdvözítőnk érettünk tartotta kezében a megvetés nádszálát s a keserű fájdalom ürömpoharát; hogy érettünk lett elitélve Kaifás és Pilátus előtt, érettünk viselte a guny bársony köntösét s a töviskoszorut és érettünk hordozta a megaláztatás keresztjét, akkor iránta való mélységes hálából megfeszítjük a testet gonosz kívánságainál együtt és mint a Krisztus vitézei küzdünk a Lélek fegyuerével lelki tisztaságunk és üduösségünk minden démonikus hatalma ellen. Ez vonatkozik mindenekelőtt katonáinkra, a kik már másfél év óta, teljesitik honfiúi kötelességüket. Nem elég ám, ha a testi bátorság és hősiesség tekintetében derekasan megállják helyüket! Szükséges, hogy mint a Krisztus jó vitézei az erkölcsi küzdelemben is hősök legyenek. Ez pedig akkor történik, ha nem ragadtatják el magukat az embertelen, sokszor állatias szenvedélyektől; ha az emberiesség, a férfias komolyság, az erkölcsi józanság és tisztaság megőrzésében nem lépik át a humánus, a keresztyén hadmselés szabályainak korlátait; ha a háború sokszor félelmetes vérengzésében emberek, keresztyének igyekeznek maradni; ha a hadi színtér sokszor brutális erőszakát nem uiszik át a békés polgári lakosság körére ; általában ha a nemzeti eszme szolgálatában kifejtett hősiességük s a haza érdekében való áldozatuk és szenvedésük nem homályosítja el bennük az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember erkölcsi épségét és méltóságát. Ily háborús böjtre intsék tábori lelkészeink vitéz evang. katonáinkat! Figyelmeztessék őket arra, hogy legyenek hősök a benső erkölcsi harcban is; hogy ne dobják el a Lélek fegyverét, ha jön a legnagyobb ellenség — a kisértő s ne futamodjanak meg gyáván, ha ellenük törnek a test és vér kárhozatos démonai. Legyenek azoiban e válságos böjtben a a Krisztus vitézei azok is, a kik az otthon védett EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ