Evangélikus Őrálló, 1916 (12. évfolyam)

1916-09-16 / 38. szám

EVANG EL IKÜS "ŐRÁLLÓ 307 embernek mondott: „Ezüstöm és aranyom nines nekem, hanem a mim van, azt adom néked : a nazárethi jézus nevében kelj fel és járj l" De ugy vélem, hogy a miként az apostol e szavával minden ezüstnél, aranynál nagyobb jótéteményben részesítette a szegény nyomorultat, mert „azonnal megerősödének lábai és felszökvén, megálla és jár vala'\ épp ugy mi is nem kevésbbé fontos és életrevaló szükséges dolgot miveltünk szerte e hazában, kisebb, nagyobb gyülekezeteinkben, a midőn derék tanítóinkkal karöltve, a haza legfőbb érdekeinek tudatától áthatna, a Krisztus könetségében, a názáréthi jézus nevében ott forgolódtunk népünk, híveink között, hogy egyrészt azok ugy lelki, mint a mindennapi élet keretében előforduló bajaiban, gondjaiban, aggodalmaiban és fájdalmaiban a lelkipásztori teendők egész sorozatával résztvegyünk, gyámolitva, biztatva és vigasztalva a gyöngéket, a esüggedőket, az özvegyen és árvánhagyottakat; másrészt, hogy közöttük a keresztyén könyörülő szeretet áldott munkáját gyülekezeteinkben vezessük, fejlesszük, némelyeket — ha akadtak ilyenek — a rideg önzésből a melegen érző szív áldozatkészségének magaslatára felemeljük. Mi ebben és ezzel kívántunk szolgálni hazánknak, nemzetünknek különösen. S e szolgálatunkról nem mint érdemről kívánok megemlékezni, mert hiszen ebben is megáll az Ur szava : „Mondjátok : amit kötelesek voltunk cselekedni, azt cselekedtük" csupán és a mit a több erővel rendelkező egyházak szolgálatábnn állók talán még nngyobb mértékben fejtettek ki, de kötelességemnek tartom, hogy erről itt megemlékezzem s ezt téve, lelkészeinknek s tanítóságunknak e nemes és hazafias irányú tevékenységeért az egyházkerületünk — s talán mondhatom — egyet, egyházunk, sőt az egész magyar nemzet nevében is köszönetet mondjak, kérve őket, hogy ebben a magasztos munkásságban lankadatlan erővel továbbra is megmaradjanak. A háború még mindig rombol, pusztit, ujabb és ujabb anyagi és véráldozatokat kivén tőlünk s ugy lehet, hogy a ránk kövtkező idők rné§ nagyobb teherrel nehezednek vállainkra. És «*zel elsősorban nekünk, a nép vezetőinek és lelki gondozóinak kell számolnunk, hogg esaléka reményekkel és biztatásokkal a ránk biz©ttakat félre ne vezessük, sem a kétségeskedéanek és és kiskitüségnek hiveiak szivében bélijét találni ne endedjünk, kenem kogií inkább éket aa latén gondviselő szeretetébe« vetett ktl által a uaég nagyobb megprébáitatássfera ia elftkéssttefife. Be ha Isten jóvoltábél el 1« eaeadeaüla« akár komarosan, akár kissé későkben aa aa órtáei oifcar a felragyog majd az áldott békesség napja, lehet-e arra gondolnunk, hogy ezzel együtt a mi munkánk is legalább e tekintetben megszűnnék gyülekezeteinkben e nép körül? Ugy képzelem, hogy az a kép, amelyet ez iszonyatos orkán maga után hagy, borzalmas lesz a legerősebb lelkű szemlélőre is s egész borzalmában majd esak a háború után tűnik ki tisztán. Az isteni kegyelem mellett emberfeletti vállvetett munkára lesz szükség, hogy a tömérdek elpusztult nemzeti vagyont helyrepótoljuk, a nemzet testén ütött sebeket; behegesszük, a háboruokozta mindennemű nyomort enyhíteni tudhassuk. Sem az államtól sem a társadalom jótékony intézményeitől nem várhatunk, nem is szabad várnunk mindent. Minekünk továbbra is saját hatáskörünkben annyi jót kell tennünk, a mennyit esak tehetünk. Kell, hogy híveink a nehéz napokban elevenen érezzék az egyház szerető anyai gondoskodását. Nekünk mindenütt ott kell lennünk, a hol a szükség kopogtat az ajtón és a hol a krisztusi nagy parancsolat teljesítéséről van szó. Lesznek szerencsétlen rokkantjaink, egész életre nyomorult fiaink, testvéreink, hadi özvegyeink és áruéink, a kik és a kiknek férjeik, apáik, avagy elaggott szülők, akiknek fiaik érettünk küzdöttek, uért és életet áldoztak s a kiknek mi mindnyájan a legnagyobb mértékben adósaik, lekötelezettjeik vagyunk, mert javainkért, biztonságunkért életüket adták váltságul, vájjon szabadna-e ezt valamikor is elfelejtenünk ? S hogy ez érzés, ® gondolat átmenjen a tudatba, a lélekbe, nekünk kell ezt szószékeinkről hirdetnünk és mindannak, akinek van mit megosztani a szegénnyel, kitörülhetetlenül szivébe uésni azon apostoli buzdítással: „Egymás terheit hordozzátok éa ugy töltsétek el a Krisztus törvényét." Nekünk kell — mert hivatásunk — ébren tartani^az ör®k Biró előtti felelősség érzetét, a mely a jóeselekedetakr© sarkalja a lelkeket ama krisztusi figyelmeztetéssel: .,A mit cselekedtetek egygyel aa én kicsiny atyámfiai közül, velem cselekedtétek és amit nem cselekedtetek egygyel az én atyámfiai hősül, velem nem cselekedtétek." kekünk k«ll toioábbra is legfőképpen azon leanüak, hogg a háború igazi áldozatainak súlyos soraa a faléjük »«gérzó meleg eaeretet által enghiilést taláron s ®e legyen egy árua sem a mi hibánkbél elhagyatott. Esen elaárendü toaadéink mellett a »aociális munháh egész eovoaaUi »ár a jÜBendóben reánk, a milyekfifik pésslőfcaséöéb® bocsátkozni korai volna, mert fel®«®« a jövő kialakulásától függ to ka aa Usto&n éUct a ad srót a munkára. megtalálom a s&édjét annak, hogy a főbb kérdéaakat aa oaparas urakkal megtárgyalva,