Evangélikus Őrálló, 1916 (12. évfolyam)
1916-06-17 / 25. szám
1916 __ EVANG ÉLIKUS QRALL Q 195 Keresem az Istent! Depreeátiós beszéd. Az eperjesi eu. Collegiumnak 1916 május 20-án lefolyt depreeátiói-ünnepélyen mondotta Szutorísz Frigyes a természetrajz tanára, eoll. igazgató. Mélyen tisztelt tanári Harl Hedues ifjúsági Egy mindnyájunk előtt ismeretes költeményből indulok ki mai beszédemben. Cime: Hevesem az Istent. Ebben egy zarándokról van szó, a ki az egész világot bejárta keresni az Istent, — de sehol sem találta. E zarándok szavaival élve: Vájjon hol lappang az isteni jóság, Irgalom, böleseség, erkölcsök tökélye, fiz igazság csúcsa és a szellem mélye ?! Istent kereső útjában elment a zarándok palotákba, melyek márványkőből vannak épitve s színarannyal festve. Ellátogat templomokba, zárdákba; majd a tudósokat, művészeket kereste fel. Hisz a tudósok is, a művészek is — ugy vélekedett a jámbor — istenileg éreznek, lényök csupa eszmény, ők mindig a szépet, a nagyot keresik. De bárhová kopogtatott be a vándor: mindenütt csalódott, szerteszét csupa anyagiasság, csupa önzés, irigység, — Istent sehol sem találta. Majd a nép közé ment, a nyomor lakába, betekintett a börtönökbe, — ott is sok bünt, bajt látott — s borzadva hagytael a népet is. Istent sehol sem találta. Ekkor a vándor lehajtotta a fejét s zokogott csendesen, — majd őrült lázban égve, futott, futott messzire s harsány, fájdalmas hangját, mintha most is hallaná az ember: „Elveszett az Isten! de meg kell találnom!" A mai depreeátiós ünnepélyt használjuk fel arra, hogy Ábrányi Emil szép versének vándorához hasonlóan: keressük mi is az Istent! Mi meg fogjuk találni. Hát csakugyan elveszett-e az Isten? NeuTkeressük Istent az emberi társadalom•ZSi ban, a mely társadalom az élet örömeiben, zajában és küzdelmeiben úgyszólván elmerül; nem kutatjuk át újra a templomokat és zárdákat; nem alkalmatlankodunk újra a gazdagoknak, a művészeknek; a börtönöket, a népet se bántjjk, — mert sok lenne e helyeken kutatni, vájjon mindenütt olyan sötét-e a kép, a minőnek azt zarándokunk festi. Hanem látogassuk sorra a nagy tudósokat, ezek közül is csak azokat, a kiknek az a hivatásuk, hogy a végtelen kiterjedésű, csudálatosan megalkotott és kormányzott mindenségbe bepillantsanak, a kik a^nagy mindenség lényeivel, tudományos anyagaival, a természet jelenségeivel foglalkoznak és a kik ezt a tudományos kutatást, a lehető legtökéletesebb eszközökkel fölszerelve, tehetik meg. Vájjon reájuk is vonatkozik-e zarándokunk fájdalmas kijelentése: Elveszett az Isten!? Első látogatásunk olyan tudósoknak szól, a kik a legnagyobb zajjal dolgoznak s a kiknek tudományos hatása leginkább tapasztalható a társadalomban is. Ezek a tudósok csak rideg anyagot ösmernek, amitől érzékeik utján meggyőződhetnek, vagy a mit kisérletek utján bebizonyíthatnak. Igy járunk többek közt Laplace-nál, a hires csillagásznál, a ki elég eynikusan kijelentette, hogy látcsövével már sokszor át- meg átkutatta az eget, de Istent sehol sem találta. Majd Virehorv-ot, a hires anatómust keressük fel, ő meg — saját kijelentése szerint —az emberi testet már számtalanszor végigboncolta, de az ember lelkének még nyomára nem jött. Hasonlóképen járunk nagyon sok másnál is. Egyoldalú tudósoknál tehát csakugyan hiába keressük az Istent: náluk a tudomány minden, sőt náluk az Istenség fogalmát is a tudomány képviseli. Sőt van köztük, a ki nyiltan kimondja, hogy nem Isten, hanem a természettudomány a mindenható, a legfőbb jó. E tudósokra tényleg ráillik zarándokunk kijelentése: Elveszett az Isten! Rájuk vezethető vissza az a téves vélemény is, mintha természettudomány és Isten fogalma egymást kizárnák. E hiábavaló fáradozás azonban el ne kedvetlenitsen, hanem keressük továbbra is az Istent. Meg fogjuk találni. Vándorutunkban tehát tovább látogatjuk a természettudósokat, — hátha akadnak köztük olyanok is, a milyeneket mi keresünk ? S fáradozásunknak csakugyan lesz bőséges eredménye: a legnevesebb természettudósoknak hosszú, diszes sora biztatóan fogad bennünket. Ezek a nagy férfiak őszintébbek és elfogulatlanabbak előbbi társaiknál. Ők is tudatában vannak a természettudományok nagy s mindig fokozódó jelentőségének, de azért beÖsmerik, hogy az egész mindenség megismerésének igen korlátoltak a határai. BeualljáK ugyanis, hogy az ember öt érzékével s azok minden, bármilyen tökéletes segédeszközeivel is a természetnek esak kis részéről vehet tudomást, sőt hogy a nagy mindenség sok mindenféle megnyilatkozásának befogadására érzékeink sincsenek. Igen korlátolt azon kiuül — szerintük — az ember értelme is, végül pedig tény az, hogy a világ úgyszólván kimeríthetetlen s kifürkészhetetlen: minden felfedezés ad ugyan feleletet egy bizonyos kérdésre, ennek nyomában azonban ezer uj kérdést támaszt. Ilyenformán akármelyik pontjáról indulunk ki a látható világnak, mindenütt észrevétlenre, meg nem magyarázottra — vagy egyenesen megmagyarázhatatlanra — bukkanunk. Ennek alapján ezek a belátó
