Evangélikus Őrálló, 1916 (12. évfolyam)
1916-05-06 / 19. szám
1916 EVftMGEU KUS ŐRÁLLÓ tani meghatározása. Prédikációink —, komoly beszélgetéseink, csendes elgondolkozásunk a háborúról nem egyszer azért nem tudnak kikötni a hit révében, mert azt a legelső, azt a legelemibb kérdést nem oldottuk meg; hol van helye a háború fogalmának a keresztyén életnézet épületében? Kezdjük annál a kérdésnél; kiket sujt a háború ? A lélek, mint fészkét kereső madár, nem tudja merre szálljon, hol állapodjon meg e kérdésnél . . . Ott a lelőtt fedelű templomoknál, melyeknek porlepte oltárára az eső hull, mint égi könny ? Ott a fundamentumig szétrombolt házikóknál, ezeknél az üres fészkeknél, melyeknek lakója elsodródott a rettentően örvénylő szélzuhatagban? íme: árva gyermekek jönnek hosszú hosszú sorban, akiknek panasza égre kiált. Okét sújtja a háborút Az özvegyeket, a fiaikat gyászoló szülőket, a háború eme szivén sebesült áldozatait. Ezeket sújtja a háború. Azután kérdezzük: kik kiméltetnek meg. flmit erre a kérdésre felelek, nem lesz szép. Bele kell itt nyulnunk bátran az eme kérdéssel felújított kelevénybe. Kik kiméltetnek meg? Az éélelmiszer uzsorások, a hadseregszállítók, a kórházi ételmezők, akiknek erszénye bővül, mikor oly sok-sok ház asztalán elmarad a kenyér, akik számokkal, számoszlopokkal méregetik: mit hozott a háború. Ezek kiméltetnek meg a nagy viharban. Kik kövér hájas ujjaikkal ölükben „malmozva" várják mennyi pénzt, mennyi vagyont őröl ki számukra a világra nehezült óriási malomkerék, a háború. Ezek nem sirnak a gyász miatt, nem fáznak, nem menekülnek, nem éheznek. Mikor a háború megkiméltjeire a háború nemtelen kiváltságosaira gondolok, egy fényes kitűnő arcú csapatot látok, mely ott ül a háború nagy vésztengerének a partján horgászDa aranyhalakra, aranyaira, jó üzletekre. Undoritó. Forduljunk el ezektől s tegyünk fel egy harmadik kérdést: Kikre vigyáz a háborúban az Ur? Erre a kérdésre nem mi felelünk. Hallgassuk meg a harctérről könnyebb sebbel hazakerülő katonák beszédeit. Uram — mondják — tizen, százan hullottak el köröttem, ott suhogott a halál irtózatos kaszája, hallottam a . golyók süvöltésében hangját s ime — megvédett az Isten. Most már imádkozni fogok Hozzá, jó az Ur. Mikor ilyet hallok, elkomorodom. E beszéd megvilágításában felmagasztalt hősi halál, az a dicsőséges halál milyen kegyetlenül megtépve, sötéten áll szemünk előtti Nézzetek reá a háborúból kimenekült katonák lelkén keresztül s a dicsőség glóriája nélkül oly hideg, sötét az, mint az átok. De kérdem: hát azok az elesett hősök, azok a megáldoztatott áldozatok kicsinyebbek, vagy — oh — bűnösebbek lettek volna, mint a visszatért bajársak? Nehéz kérdés. De csak a szeme közé kell néznünk, hogy tisztán lássunk, fí hazatérő hősök szavát, ha mi verum diktumnak fogadnók el, ha az isteni gondviseléstől az ő szemükön keresztül látnók és az ő lelkükkel fognók fel, árnyéka, nagy árnyéka volna annak, mely rákerül a hősök hulláira, az ő nagy önzetlenségükre, lelkesedésüke, dicsőségükre. Igy e néző pontból: ők a háború áldozatai. A szó szokott értelmében. Áldozatok, kiket elkapott a háború vérivó, hullaevő keselyűje. De ha igy van, akkor, akkor ... a hadseregszállítók és sötét társaik előtt le a kalappal. Mert e felfogás szerint ők viszont az isteni gondviselés különös kiváltságos tárgyai lévén, hasonlithatlanul jobbaknak, nemesebbnek, istennek tetszőbbnek kell lenniök. Undoritó gondolat még gúnynak is! De ide vezet a kiváltságos gondviseléshitnek a hazatérő megmenekültek előadásából megvonható fogalma. E kérdés a ]ób könyvének gondolataira nyit ajtót. Mi a halált — ha keresztyének tudunk lenni életnézetünkben, filozófiánkban — nem annak tartjuk, aminek az evangéliumon kivül állók (hogy meg vannak keresztelne, az esak a statisztikára tartozik, ide nem), mi nem tartjuk az élet legnagyobb katasztrófájának. Mihelyst ide jutunk gondolataink lépcsőzetén, erről a szent, fehér magaslatról más színben, más dimmensióban kezdünk látni mindent. Itt már otthon vagyunk, mert az evangélium világában vagyunk. Ha egyszer a halál letörpül oda, ahova Krisztus szorította, vagy aminő kicsinynek Pál látta („halál, hol a te hatalmad 1" l. Kor. XV.) akkor a háborúnak, mint tömeghalált előidéző viharnak legerősebben sújtó hatása valami más téren tombol, mint amelyen első tekintetre látjuk, fl halál nem a háború legnagyobb átka. Nem. A halottak a háború áldozatai lehetnek, de nem az Isten száműzöttjei, a sebesültek lehetnek a háború kifosztottjai, megraboltjai, de az Isten sebeket gyógyítva, sziveket vigasztalva sugározza a háború ágyufüstből összeverődött fekete fellegére az ő kijelentésének szivárványát : „én szeretet vagyok." Mit mondjunk tehát? A háború az Isten pedagógiájának büntető terme. De az a terem, ahol embereket emberekkel veret. Az, ahol bűnöket bűnökkel emésztet meg. ff poklot pokollal győzeti meg. Ő a háborút beleilleszti a maga örök és végtelen üdvtervébe, nem egyéb az, mint Isten gyeplőengedése. Elszabadul az emberi gonoszság és emberi őrület, hogy kitombolva magát, a romok, sebek és sirok felett
