Evangélikus Őrálló, 1915 (11. évfolyam)

1915-04-17 / 16. szám

154 EVANGELIKUS ORALLO 1913 kinevezések ügyét mozgatta, melegítette volna, hiszen ez egyik u. n. háborús sérelmünk. Már pedig az eleven test reagál, felszisszen, ha fáj valamije. Azután ott a másik. Mi a sebesült hőseink olvasmányokkal való ellátását a Luther Társaság nyakába varrtuk kezdetben, holott ennek az irodalmi társaságnak természetszerű feladata esak a háborúval megszüntetett müfogyasztó igényeknek megfelelő termékek előteremtése; az irányítás, az egyes parókiákon bizonnyal feles számban található iratok egybegyűjtése és szétosztása — most püspökeink végzik e munkát — lehetett volna a mi teendőnk. Teendőkről beszélek, mikor most tanuljuk a járást. Igen. A teendőkben van egy intézmény élete. Nemesi levelet igy, ezekkel szerezhet magának. ]ogot az élethez, tekintélyt, sőt méltóságot a fellépéshez, súlyt a szavaihoz, napokat napjaihoz munkájával szerez. Ne feledjük ezt! A munka a múltban feladat, a jelenben teendő, a jövőben — jog. ]ó, a múlton ne siránkozzunk. Egy a teendőnk vele. Olvassuk le intelmeit. Nézzünk előre. Kötelességeket szab elénk az idő. Olyanokat, minőket esak az idő magasabb hullámverése vet a felszínre. Ma még a háború elzsilipezi ezt a folyamot, de ha megerednek a megakasztott hullámok, heves iramban gördülnek lefelé. Egyházunk most méregeti a jövő egyházi alakulás tervrajzának vonalait, szögeit a zsinati törvényhozásban. Sok kérdést old meg, vagy : kisérel megoldani, melyekhez talán a magyarhoni evangélikus lelkészeknek szavuk volna. Egyetemesen felemelendő óvó, helybenhagyó, vagy tervetadó szavuk. Lelkészképzésünk reformja ott érik a zsinati bizottságok munkatermében. Talán nekünk, a lelkészképzés hivatott kritikusainak, nem: élő kritikáinak valamelyes szavunk volna e kérdéshez is. Mi tudjuk : hol fáj, mi és miért fáj e kérdésben? Ki meri vállalni a felelőséget azokért a sikerületlen határozatokért, melyek mint elferdült műlábak nem fogják engedni, hogy egyenesen járjon ez a mi mérhetlen fontosságú ügyünk? Ki ne látná, hogy egyházunk annyiban lesz erős, egészséges, nagy hivatásának megfelelően kiemelkedő, amennyiben lelkészeinek iskolázása a mai szélesedő komoly műveltség és a mai mélyülő szakképzettség terű- . létén maguk lábán biztosan járni megtanítja őket. Itt van a lelkészfizetés-rendezés. Nem a legtermészetesebb-é, hogy ez ügy fejlődésének irányát a mi minden komoly mérlegelésben súlyosaknak talált kívánalmaink, a velünk szemben támasztott igények és viszontigényeink eredő vonala szabja meg. És jön a megoldandó, az irányitandó kérdések egész dandárja, fí megváltozott viszonyok, melyek a nagy vihar elülése után egyházi életünket is uj elhelyezkedésre, uj berendezkedésre kényszeritik, uj feladatokat írnak elénk. E feladatokkal szemben nekünk nem lehet behunyt szemmel, fejünket a vállaink közé süllyesztve elmennünk, ha méltók akarunk lenni hivatásunkhoz s a léthez. Ki tudja: nem kivántatik-e tőlünk akkora szolidaritás, aminő a magyarhoni evang. lelkészi kart szinte egy fejjel gondolkozó és egy szivvel érező egységes testületként kényszeríti fellépni? De keserűen kérdezhetném : hol van ez az egységes testület? Hol van a fele ennek a lelkészi karnak. Miért maradnak el, akiknek ügye közös a mienkkel. Akiknek valami mondani valójuk van, miért nem mondják el ? Megálljunk esak. A mai idő tanit, hogy a párna alatt őrzött pénzek, a befalazott búzák, gabonák, a magukat kivont katonák teszik ki azt az átkos negativ mennyiséget, amely a háború mérlegén a fölénynek javunkra leendő megállapítását legalább is késlelteti.