Evangélikus Őrálló, 1915 (11. évfolyam)

1915-01-02 / 1. szám

1915. EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 3 a jó pásztor életét áldozza fel nyájáért, válságos időkben is, rsőt annál inkább akkor ott marad, népe őrhelyén. Magam is hasonlóképen nemcsak gondolkoztam, de cselekedtem is, dacára annak, hogy a veszedelem közeledtére városunkból a kórházakat kiürítették, a katona családokat hivatalból elszállítottak, a hiuatalok, a pénzintézetek biztos helyre távoztak s a közönség legnagyobb része, a ki csak tehette, elmenekült, én egy percig sem haboztam az iránt, hogy helyemről eltávozzak, sőt családomat is ott tartottam magammal, legfeljebb az utolsó menekülő vonattal szállítottam volna el családomat, de magam csak abban az esetben távoztam volna el helyemről, ha a Hadvezetőség Kassát zárt városnak nyilvánítja; akkor ualóban semmi értelme nem lett volna annak, hogy a bombák tüzének céltalanul tegyem ki életemet. A kérdés melyet itt nyíltan felvetni kívánok, két esetre vonatkozik. Előre kérem azonban azokat, a kik az orosz betörések izgalmait kellő biztonságban és távolságban &csak a lapokból olvasták, és szerencséjükre nem volt azokban közvetlenül részök, ne mosolyogjanak a kérdés feltevésén s ne vonják kétségbe annak jogosultságát. A közvetlen szomorú tapasztalat s nem egy menekülő lelkész, ki Kassán keresztül át ment, felbátorít annak felvetésére. Az első kérdésem ez: abban az esetben ha az ellenséges haderő közeledtére el hell távozni, menehülui hell a lelhészneh az egyházközségből: mi történjék az egyház értékeivelaz anyakönyvekkel, értékesebb okmányaival, javaival? Erre nézve — talán sok helyre későn is érkezett — a Kultuszminiszternek f. évi nov. hó 2? -én kelt rendelete alapján az egyházkerületi hatóságtól dec. hó 2-án kelt 4459 914 sz. hivatalos rendelete, melyben az egyházközségek vezetői felhivatnak, hogy az egyházközségek vagyonának megmentése érdekében már jó előre tegyenek meg minden szükséges óvintézkedést, nehogy az amúgy is szegény egyházközségeink elveszítsék annak a lehetőségét, hogy a békés idők beálltával mindennemű káruk az államkormány részéről kárpótoltassék . . . stb. Felhívatnak ebben a rendeletben az egyházközségek uezetői, hogy egyházközségük minden ingó és ingatlan vagyonáról pontos leltárt készítsenek, hogy azt veszély esetén az egyházközség értékeivel, anyakönyveivel s levéltárával együtt biztonságba helyezhessék. Helyes, ámde dec. 6-án kissé későn jött s nem elegendő, mert nem mondja meg, hogyan? mi módon történjék gondoskodás az egyház értékeinek ily esetben való megőrzéséről? Pedig ez a fői Ez iránt kellene intézkedni 1 Tegye-e ládába a templomba, a sekres' tyébe? Avagy ássa be a földbe, falaztassa-e be a pincébe? Mint a menekülő szegény nép teszi, s közprédának teszi ki az otthon maradt gonoszoknak. Avagy vegye a lelkész hóna alá s vigye magával siró-rivó gyermekeivel együtt? Mindezek a kérdések jogosak, ámde bizonyságot nem nyújtanak. Nyugodt békés időben szép dolog, lehet beszélni elnökségről, vezetőkről, presbytériumról, ámde veszély idejében írott malaszt ez, a lelkész ott áll egyedül, mint a többi védtelenül. Különös, hogy ez a kérdés egyházunkban, négy századon keresztül immár sok válságon, háborús viszonyokon esett át, mindezideig rendezve, hivatalosan szabályozva nincsen. Pedig az egyház értékei nem egyéni, de közértékek, közérdekek. A polgári hatóságoknál, világi testületeknél ez a kérdés is szabályozva van. Nem tudom hogyan, mi történt hasonló viszonyok között e tekintetben másutt, de elmondom tanulságul a mit itt Kassán közvetlenül láttam és tapasztaltam. Teszem abban a reményben, hogy nem vétek a discretió, a sajtótörvény ellen s utmutatásul szolgálhat nekünk az egyházi téren. Katonai dolgokban a katonai parancsnokság intézkedett a vett felső parancs folytán az itt kiképzés és felnevelés alatt lévő számtalan katonaság, hivatalok stb. rövid idő alatt legnagyobb része Dunántulra szállíttatott, úgyszintén az összes kórházak sebesültjei, betegei; maradt itt 600 kolera és vérhasban, 360 typhusban szenvedő és uagy 100 nehéz sebesült, kiket nem lehetett szállítani, ezek valóban a vöröskereszt egylet s ennek is a minden körülmények között itt maradó (köztük magam is mint pénztáros) néhány emberének irgalmára voltak bízva. A polgári hatóságoknál az illetékes főhatóság rövid uton intézkedett egy-kettőre az előirt szabályok szerint összepakoltak s elmentek, úgyszintén a pénzintézetek legnagyobb része Budapestre s az ország biztosabb helyeire. A pénzintézeteknél hőmérő gyanánt szerepelt e tekintetben az Osztrák-magyar bank fiókja. Helyes, okos, célszerű intézkedés. Kérdem, nem igy kellett volna-e nekünk is, nem dec. 2-án, hanem sokkal előbb utmutatásul szolgálva intézkedni, hogy az északi, keleti és déli határokon fekvő egyházközségek, egyházi és iskolai értékeiket Budapestre p. o. a Luther Otthonba, uagy Dunántulra valamelyik erkölcsi és anyagi biztosítékot nyújtható egyházba hivatalosan, megfelelő formában megőrzés végett biztonságba szükség esetén elhelyezni? Maga a lelkész elnökség, de sőt az egyházközség sem teheti, minden előzetes előkészítés nélkül. Ki veszi át?