Evangélikus Őrálló, 1915 (11. évfolyam)

1915-01-30 / 5. szám

EV ANGELIKUS ŐRALLO 1? 1915 községben. Fizetésem felszámítva 4070 koronára, de azért a legnagyobb bankárkapaeitás sem adná ez összeget, mert ebben van a kerti széna, a mit a marha megeszik, a fa, a melyből csak a hamu marad meg, a csirke vagy kakas, a melynek egy részét ellopják, más részét a suplikánsok és a család elfogyasztja. S erre a maradék fizetésre ilyen nyomorult nagyvárosban mi minden vár! Jönnek a „Thalia papjai", évente kétszer is. Bérletet kinálnak, vagyis jobban ráerőszakolják az emberre. Azt mondom: uram! nem lehet, rossz idők, gyermek nevelés, nagyobb család stb, rám néz a Thalia eollega s kérdőre von: hogy akkor ki vegyen bérletet, ha az ur nem vesz? Nincs-e érdekében, hogy ebben a tót fészekben terjedjen a magyar cultura ? S annyit beszél szépen és gorombán szemembe és lelkemre, hogy mély sóhaj kíséretében veszek bérletet. De nem egyet, de, ha van, — fájdalom csak volt! — nőm, van leányom, már az kettő. No de magokban el nem eresztem, én meg csak nem állhatok hátul az inas és községi hajdúk társaságában! — Bz egy kiadás, melyről míg én is kis falusi pap voltam, nem tudtam semmit. Jönnek a gyűjtések, mindenütt megnézik: mit adott a pap ? Jön a ruházat. Kis falun kalapot minden 5 évben vettem, mert a zsiros kalap uolt L. városában a falusi papok ismertető jele. Foltos nadrág, kabát, ezen meg sem akadt senki. Ma: minden évben 2 kalap, mindég s minderütt fekete ruha, még pedig: a kabát és a mellény étlap nélkül! stb. stb. Szóval: azt hiszem, hogy kellően indokoltam azon alázatos kérelmemet, melyet e helyen a Mélt. és Főt. Egyet. Gyűléshez, illetve a segélyt osztó Bizottsághoz — intézni bátorkodom, nem saját érdekemben, mert hála a jó Istennek, már csak egy theologus fiúval boldogítom az eperjesi theol. akadémiát, s ezt már saját becsületemből is felnevelem. Hiszen egykor 5 gyermeket iskoláztattam egyszerre. De kérem az igen tisztelt Közgyűlést magamhoz hasonló testvéreim nevében: ne osszák ki ezen segélyt mathematikai kalkulusok alapján, zöld asztal közkedvelt elméletei szerint, de nézzenek beljebb az életbe, s nyújtsák a segélyt mindenütt, a hol gyermekeket nevelnek. Biztosítom, hogy egyetlen egy gyermekeket nevelő ev. lelkésztársam nem fog a neki nyújtott segélyből állam kötvényeket venni, vagy takarékpénztári tőkét gyűjteni. Banczih Sámuel rimakokovai alesperes-lelkész. Qeduly püspök körleue. Lapunk ez évi 2-ik számában (18 oldal) „Püspöki körlevelek" eimen közöltük Gyurátz és Geduly püspök urak újévi körleveleit. Utóbbi nyomdai technikai hiba folytán csonkán látott napvilágot, azért hogy olvasóink ezen tartalmas főpásztori levelet teljes szövegében olvashassák, egész terjedelmében közöljük le azt. „Isten kegyelméből új esztendő küszöbére léptünk. Örvendetes, lélekemelő forduló máskor, — izgalmas, aggodalmas most! Az idők méhe súlyos válságokkal terhes. Borús árnyak közt ünnepelünk. Nehezen szakad fel a köd sziveinkről. Kinek is volna kedve ünnepelni ma, — amikor mindenkinek, minden magyar honpolgárnak, minden rokoni vérséghez tartozónak van kit féltenie avagy siratnia, — amikor a nemzet szine — virága, deli ifjúsága, virágzó férfikara, a sok-sok százezer férj, apa, gyermek, testvér pusztul, szenved vagy kínosan nélkülöz, — a mikor a messze idegenben, északon és délen, egyre domborúlnak az uj sirhalmok, amelyek a mi fiaink drága testét takarják, — idehaza meg ránk köszönt az inség, a nyomor, a gond, a fájdalom, — amikor rettegve gondolunk a holnapi napra, nem hoz-e ránk ujabb gyászt, ujabb megpróbáltatást — szeretteinknek pusztulása által, s amikor minden egyház közönsége, minden gyülekezet népe lelkében vonagtó fájdalommal érzi meg, hogy szószékek és oltárok békefohászát mily irtózatos gunykacajként harsogja túl a vér és a vas, a test és a nyers erő csatakiáltása, a szemben álló ellenséges hadseregek ágyúinak viharos bömbölése és a népek millióinak gyászos pusztulása ! . . . Új esztendő küszöbén borús háttér mögöttünk, — borús szemhatár előttünk. A népükkel, a nyájukkal együttérző pásztorok szive az együtt átélt gyász és bánat képei láttára megmeg remeg és igazán Istenünk különös kegyelme lesz, ha végkép meg nem törik a kiontott vér és keserű jajjszók rettentő áradatának szemléletén! De nem! Krisztus hű szolgái, az evangélium fennkölt lelkű hirdetői meg nem inoghatnak, — de sőt épen a meglátogatások, épen a megpróbáltatások nagy napjaiban emelkednek hivatásuk igazi magaslatára, hogy legyenek népüknek igazi atyái, szelid lelkű tanácsosai, erőshitű vigasztalói, buzgó lélekkel, meg nem ingatható hittel, szilárd reménnyel — mint most igazán szinte mindennapi lelki tej- és kenyérszükséglettel — táplálói. Most van igazán helyén az ősi parancs követése : „A tüzet, mely az oltáron vagyon, táplálják, hogy el ne aludjék, hanem gondot viseljen