Evangélikus Őrálló, 1915 (11. évfolyam)
1915-10-30 / 44. szám
EVAfeKiELlKUS ŐRÁLLÓ 415 napsugarat oly sok fénytelen sötét éjszakán. Ez hát az a biblia, amelynek szavai az első igazi vigasztalást, vérző szivének gyógyuló balzsamát szolgáltatták, melynek lapjai felháborították és megnyugtatták, melynek durva betűiből kiáradó isteni szelleme mind több és több fáklyát gyújtott meg a sötétségben s mind közelebb hozta őt fényével a plrkadáshoz, mígnem feltárta előtte az újkor ragyogó, bíboros hajnalát. Ez hát az a szűk, sötét cella, melybe sötétségben tartott s nevelt lelke vágyódott, melyből a világosságot felfedező s a napfény és élet után vágyódó nagy szelleme kikívánkozott. . . . Erfurti kolostor sötét, szűk cellája, valahányszor kegyeletes lelkem benned tanyázik, mindig ugy érzem, tán csak azért teremtett téged az Ur, hogy fekete, dohos falaid között annál erősebben ébredjen fel egy szabadságra teremtett lélek világosság után való sóvárgása1 Mélyen megindulva hagytam el az Augusztinuszkolostort s Erfurtot, még nehezebben várva, hogy meglássam a reformáció születési helyét Wittenberget. * * * Egyszerű, igénytelen, kiesi állomás. Alig száll le utas. Szinte azt gondolom, hogy magam is eltévesztettem a helységet. Tudniillik eddig valahol esak-kiszálltam, mindenütt egész tömeg ember hagyta el velem együtt a vonatot s aztán sietett kocsira, autóra, vagy villamosra. Itt nem senki. Nagy forgalom zaja se aajlik az állomás előtt. Egy fuvarozáshoz nem igen szokott konflisló nyújtja előre nyakát csupán. A kocsis megemeli bádogeilinderét, de látván, hogy udvariassága nem jövedelmez, egykedvűen tovább szívja kurtaszáru pipáját ott a bakkon. Én meg lassan bandukolok befelé a néptelen uceán s arra gondolok, hogy a város olyan, mint amilyennek gondoltam. — Hosszú, elég szűk ut vezet befelé. Hétoldalt régi, vagy uj, de ónémet stílusban épített házak. Kereskedés csak itt-ott van, de azon is látszik, hogy nem nagyforgalmu. flz uccán alig jár valaki, csak néha döcög el a görbe kövezeten egy szekér. Olyan boldog vagyok, hogy most nem csalódtam. Wittenberg négyszáz éve is ilyen lehetett: csendes, nyugodalmas kis német város. Mintha esak a reformáció lényegének jelképe volna. Ilyen az eszme is, mely itt született. Nem nagy hangú, nem cifra, nem kürtszóra, ünnepségre való, hanem egyszerű, tiszta, őszinte, becsületes, nem akar ámítani senkit a fényével, hanem a maga szerénységében lélekből lélekhez szól. Nincs szüksége fényes díszítésre, dekorációra, csak becsületes, tiszta, igazságra törekvő lelkekre, akik megakarják s megtudják érteni. Milyen harmonikus az eszme születésének helyével! Olyan en a város, hogy az ember önkéntelenül is csendesen, komolyan lépked kövén, mintha a gránitkockák erős megrugása fájna itt mindenkinek. Ugy érzi az ember, hogy itt mindenki becsületes, békességes és embertársait szereti. Erről beszélnek a régi ócska falak. Az első utam Luther házához vezet. Most ez csupa a nagy reformátorra emlékeztető tárgygyal van tele. Kranach Lukács képei, melyeket őróla s kitűnő kortársairól festett. Egy csomó kézirat s egyéb érdekes holmi. Legjobban megkap egy düledező szószék. Erről hirdette közel négyszáz éve a reformáció eszméit először. Végigjárom szobáit is, melyek azonban — fájdalom — többnyire üresen fogadják a látogatót, mert a legtöbb bele való bútor már elpusztult, még csak a nagy cserépkemencék állnak s a dolgozó szobában egy asztal. Egyszerű szuette faasztal. Ezen születtek azok a hatalmas eszmék, melyek uj, szebb világot teremtettek, ezen született a 95 tétel is. Áldott bútordarab, melyen oly sok nagy, szent, igaz munkát írtak! Lelkem még mindig ott borong azokon a szobákon, ahol a nagy ember élt, élte a legszebb családi, legideálisabb tanári, legtermékenyebb reformátori életet. Pedig már itt járok a város másik végén, ott, hol a hites vártemplom van. A sekrestyés megelégedéssel mutogatja a sok szép rendbehozott falat, padot és ablakot és nekem ismét az jut eszembe, mennyivel szebb volna, ha a régi vártemplom állana itt rozoga falával, elkopott padjaival, tölgyfaajtóval s rajta sárgult lapon a 95 tétellel! Sajnos a tüz mindent megemésztett s a régi fakapu helyén most nehéz vasajtó áll, rajta a 95 tétel. Önkénytelenül leveszem kalapom, mert hisz' ott állok, talán ép azon a helyen, ahol most 398 éve ő állott, kezében a kalapácscsal, melynek kongása elhallatszott aa egész világon minden kunyhóba és palotába. Itt van a sir, hol hamvai nyugszanak szemben Melanchton hamvaival. Friss virág van a síremléken. Bizonyosan egy zarándok hozta, aki messze földről eljött ahhoz a koporsóhoz, mely egy halhatatlan lélek hamvadó porrészeit takarja. Még egy dologra hívja fel nagy büszkén figyelmemet a templomszolga. Egy szépen faragott gótstilü szék ez, amelyen a császár „szokott" ülni. Micsoda büszkeség sugárzik szemében, amidőn kérdésemre elmondja, hogy már többször hallgatott itt e kis templomban istentiszteletet a nagy császár s többször imádkozott itt Wittenberg euangelikus népével. Mikor újra végigmérik lépteim Wittenberg kövezetét ugy érzem, hogy végtelen hála ébred lelkemben a város és népe, a német nemzet