Evangélikus Őrálló, 1915 (11. évfolyam)

1915-10-30 / 44. szám

1915. fl reformáció szent emléke most önmagunkra irányítja egész figyelmünket. Ha valóban megújhodás küszöbére jutott « világ s ha e megújhodás irányításában szerepet kér s szerepre vár az evangeliom egyháxa, akkor az egyház vezetőinek, szószólóinak, hatalmasainak és szolgáinak lelkében nem élhet más, mint a jézusi igazság öntudata, ajkát nem hagyhatja el más, mint esak a jézusi szelídség és az evangéliomi szeretet igéje. Uj korszak küszöbén állunk, a megújhodás hadd diadalmaskodjék hát első sorban a mi lelkünkben és a mi életünkben. Ma a lelkek gondolkodásának, a szivek érzésvilágának, az élet eéltüzéseinek és a cselekedet szellemének a reformációjára van szükségünk. Raffay Sándor. Emiéhezés Lutherre. Irta Vidouszky Kálmán. Fedett uagy csarnokba fut be a gőzös. Szuszogva nyikorogva áll meg. Kizökkent gondolataimból a kalauz szava: Erfurt. Kinyitják a kocsik ajtaját s a tömeg után megyek én is a lépcsőkön le, lépcsőkön fel, a pályaudvar épületébe. Sietve teszek le minden terhet, hogy a Bädeekernél egyéb ne zavarjon zarándokutamon. Milyen rosszul esik, hogy egy virágzó élettől pezsgő nagy városban érzem magam. Kocsik, autók, villamosok zaja, siető emberek zsibongása ugy kiábránditanak! Hiszen én nem ezt az Erfurtot keresem, hanem azt, amelyről tanultam, amelyet tanltok, azt a régi óeska várost, ahol becsületesképü polgárok lassú méltósággal jönnek-mennek. ahol vitézkedő diákok zaja teszi hangossá az utcát. Sietek is tovább a szép, modern házakkal teli utakon. A Johanntsstrassen aztán megnyugszom. Ez már olyan, amilyet szeretek: régi, renaisanee stilü házak, nagy, faragott kivert kapuk, kicsi ablakok, piszkos barna falak, tiszta csendes utcák, patyolatfüggönyök, pirosló muskátlik, zsirosareu, Ingujas, jól táplált mosolygós polgárok, itt-ott az utcán verekedő egészséges gyerekek. Ez az óváros. Ez nem sokat változhatott 400 év óta sem. Ilyen lehetett akkor is, amikor Luther Márton vig diáktársaival erre sétálgatott és akkor is, amikor komoran lépte végig a köveket, mikor háborgó lélekkel, csend, megnyugvás, bűntől való szabadulás utáni vágygyal egymagában sietett mint szabad diák utoljára ezen az uton. Itt fordult be az flugustinerstrassén. Ott állt meg mindjárt a második háznál, ez előtt a nagy komor épület előtt, oda ment be kolduló barátnak, ágostonos szerzetesnek. Izgatottan állok meg a bezárt kapu előtt. Régimódi csengő fogantyúját rázom meg erősen. Nemsokára nyilik az ajtó. Vidám areu gyermek mosolyog felém. A mint még ott játszott árva társaival, akik most szerető diakonisszák gondozása mellett feledik e régi kolostorban kora árvaságukat. Mihelyt megmondtam, hogy mijáratban vagyok, szivesen vezet egy árvaházi tanitó, előzékenyen mutogatva, magyarázva mindent. A kolostor fala a régi. Csak az ablakok nagyobbak s a cellák elválasztó falalt dobták ki sok helyen. Uégigjárjuk a szobákat, melyek közül egy valóságos kis muzeum. Egy-két bűnbocsánati cédula, néhány régi festmény, egy német biblia (az első példányokból) s még egy csomó értékes holmi sorakozik itt szép rendben. Most a kolostor régi templomába lépünk. Itt imádkozott minden reggel Márton barát, itt térdepelt ezelőtt az oltár előtt, Itt könyörgött rettenetes kétségek között ahhoz az Istenhez, akit akkor még olyan nagyon szigorúnak, kegyetlennek hitt. Aztán itt adott hálát az első napsugárért, mely sötét, borús lelkébe belopódzott, Itt bontogatta repülni vágyó lelkének szárnyait ezen az óeska, gótikus szószéken. Meghatottan hagyom el e helyet, hogy még jobban, szinte a könyekig megrendüljek mikor hideg, szük, sötét cellába vezetnek. Itt lakott a legjámborabb barát. Még minden a régi. Ólomkarikás vastag üvegen tompán szűrődik be a nyári délutáni nap. Hiszen nincs is sok néznivalója. Egy fapad, egy szék, vastag tölgyfa asztal, régi kalamáris, rozsdás vasgyertyatartó s esetlen sárguló lapu óeska biblia, melyet diáknyelven irt, vagy másolt le valamelyik középkori barát. Ez az egész. És még egy rozzant, elszakadt huru citera lapul ott a «ötét sarokban árván, elhagyottan, fl falakról meg a vén, megsárgult, elfeledett, penészes idő meredezik le dohosán, jéghidegen. A meghatottság fojtogatja a torkom. Ez hát az a cella, melynek kópadlatán annyiszor vonaglott véresen az önkeze ejtette sebektől, kétségbeesve bűnösségének rettenetes tudatában, kárhozattól való irtóztató félelmében. Ez hát az az asztal, amelyre annyiszor borult, zokogva lelkének marcangoló kétségei közepette midőn rémséges lelki kinok között érezte, hogy nem hisz, nem tud hinni az egyedülüdvözitő egyház dogmáiban. Ez hát az az ablak, amelynek hideg, ólmos üvegére annyiszor szorította lázas homlokát, lüktető halántékát, melyen keresztül oly sovárogva várta a világosságot, a