Evangélikus Őrálló, 1915 (11. évfolyam)

1915-06-05 / 23. szám

222" EVANGELIKUS ORALLO 1915 talentumos egyéniségnek joga, módja van a maga képére és hasonlatosságára formálni egy társaságot. Megteheti, ha tudja. Ez joga. Ha pedig nem teszi, noha tudja: bünt követ el. Én ugyan ezt a nagyfokú, kirivó szeretetlenséget a mi MELÉ-nknél nem láttam. Lehet a kritika kemény, sőt keményebb, de a komoly értékeket az nem csorbítja, izmos lélekszárnyakaí az nem tör le. Porondon még elbukni sem szégyen, annál kevésbé durva gáncsokat szenvedni, A mi széttagoltságunk, a mi egymással nem érintkezésünk, a miolykori egymást megneméríésünk épp akkor lesz mélyebb és rombolóbb hatású, ha nem keressük egymás lelkét Ma kívülről ható erők mint megannyi erős karok szorítanak egybe minket, miért nem engedünk mindnyájan a lelkünk mélyén megszólaló szent vágynak, ennek a belső szent erőnek, mely unszol, hiv közelébb egymáshoz? Ugy megmelegszik, ugy erőt, indiíást nyer a lelkünk, ha csak szót válthatunk, ha csak gondolatot cserélhetünk egymással, ugy sietünk haza ilyen együttmelegedés után Ha semmi más hatása nem volna a mi nagy, szent törekvésünknek a MELE-uel, mint közeihozása az egy zászló alatt küzdő s mégis egymást csak „lélekben" ismerő bajtársaknak: elég arra, hogy jogot, létjogot követeljünk Egyesületünknek, de viszont elég arra, hogy mi ismét és ismét odakiáltsunk azoknak, akik nincsenek itt: barátaim, üljetek feljebb! ... Az egyéniségek súlyra kerülnek az ilyen egyesülésnél, fejjel és szívvel megyen a mérkőzés: férfibecsvágyat ébreszt fel résztvenni benne. Szeretetlenség vád arra, aki elköveti, de buzdítás arra, aki elszenvedi: az önmegtagadásra. És még valamit. A MELE nem szolgált reá — még a Kiss Béla felemiitett két esetével sem — arra, hogy a szeretetlenséget általános vele született gyengeségének minősítsük. Nem. Igaz, hogy mi — és ez a protestáns lelkészi kar egyik nagy értéke — nem vagyunk uniformis-lelkek, de a bajtársi, kollegiális szeretetre való őszinte és forró szomjuhozás mindnyájunk közös lelki vágya. Még azokon a sajnálatos megnemértéseken keresztül is ez a vágy sóhajt ki. Testvéreim! Jertek, hozzatok szeretetet, ha abból keveset találtok a MELE tarsolyában. . . . fí másik ok, a hivaíásíévesziés oka még kevésbé ok a távolállásra. Egyszerűen azért, mert ez az ok nem áll fenn. A MELE tett ugyan eddig is valamit, de ebből még nem lehet megállapítani, hogy hivatását eltévesztette volna. Legfeljebb feladatokat nem tudott megoldani. Miért? Mert ahhoz, hogy egyesület nevében annak bármelyik szóvivője eredmény reményében tudjon kezdeményező lépéseket tenni, szükséges egy pszichikai feltétel: tudata annak, hogy mögötte áll egy hatalmas, egységes testület, amelynek hallja a sziveverését, érzi lélegzése melegségét. Ez a minden testület öntudata. Ha ez még nem alakult ki, embrióéletet él csupán. Nem vitázom én Kiss Béla testvérrel, nem terengetem eléje alapszabályainkat, nem mutatok a saját szavaira, melyekkel Egyesületünk hivatását meghatározza, a melyek ott irva találhatók. Hiszen az alapszabály módja, melyben igealakjait hajtogatja az — optativus. Egy elképzelt miljőből rajzolja ki az Egyesület vonalhálózatának térképét. Meg kell kezdenie a munkát, hogy lássa: mit kell még tennie, a teendők láncolata egymásból fejlik. No de mit beszélek én ilyen tudott dolgokat. Testvéreim! Szivemre tett kézzel kiáltom nektek; jertek közelebb. Közös érdekeink hivnak, közös dicsőségünk és közös javunk, de közös vereségünk is a tietek is. Mert az eredményben, vagy — ne adja Isten! — az eredménytelenségben osztoznak ám azok is, akik nincsenek itt. Duszí/v Lajos.