Evangélikus Őrálló, 1915 (11. évfolyam)

1915-05-22 / 21. szám

209 rály és közkatona lelkét egymáshoz öleli? . . . Milyen hősköltemény-részletek vonulnak, peregnek le előttünk! Életek kiküzdött eredményeit, szivek boldogságát, családok nyugalmát hordják össze az emberek, hogy a kötelesség oltárán megáldozzák. De nemcsak. Emberáldozatot mutatnak be: önmagukat, értékes, szép életüket viszik a nagy Mórijah hegyére. Embert áldoznak, mert van — szolidaritás. Mikor a háború vérszomjas sötét angyala ráteritette vasszárnyait a világra, mihozzánk csatlakozott ez a hatalom, a szolidaritás. Pedig ez a győzelem édes anyja. Hogy' egybehangolta a lelkeket? . . . . . . Íme! Sarajevóban két boldog ember szivét állította meg a sötét gyilkosok golyója. S a mérhetlen szociális távolság, mely a korona várományosát a kis emberektől — tőlünk elválasztotta, egyszerre megszűnt: a szivek közelebb dobogtak egymáshoz, érezni kezdték egymást. Mintha ások a revolvergolyók a mi szivünket is megütötték volna. . . . Konopistban a trónörökös kastélyában három árva sir magában. Velünk sirunk, mintha közös volna veszteségünk . . . . . . Valahol csata van. A köd és lőporfüst elfátyolozza az egymásra rohanó alakokat. Lebukik itt is egy, ott is . . . Feljajdul a lelkiink mintha testvérünk bukott volna el . . . . . . Harsan a kürt — imára. Koszorúzva leng a zászló, mint szétterjesztett pillangószárny a napsugárban. Alatta egy katona mellére ragyogó aranykeresztet tűznek. Szemünkben könny reszket, szivünkben öröm, boldogság gyönyöre száll . . . Mintha a mi fiunk uolna az a hős . Egy tag, „tisztességgel illettetik". . . . Valahol egy katonát temetnek. . . . Lelkünk ott van a bus temetési menetben. Ez a szolidaritás. Mi győzni fogunk, mert ez a hatalom, az Isten ereje — a szeretet, az örömöt és bánatot a dicsőséget és leveretést kicserélő, azt meg- és szétosztó szeretet — velünk van! A háború próbál. Megpróbálja a népek és a népek fiainak szolidaritását. A győzelem csak azé lehet, amelyiknél a szolidaritás legfejlettebb, a tagok közötti kicserélődés legélénkebb, amelyiknél a királytól le a századkürtösig mindenki érzi, hogy — egy. És azé a győzelem, amelyik nép érzi, hogy közötte és az Isten között kapcsolat — szabad azt mondanom: szolidaritás? — van. Mi győzni fogunk, mert amelyik nép lelke ugy egybe tud forrni és ugy hozzá tud simulni az Istenhez, amelyik az imádság szálaival ugy hozzáköti törékeny sorsát, életét, dicsőségét az Istenhez, mint hajósok hajójukat a tengerhullámok ostromolta gránitszirthez: az győzni fog. Csak még buzgóbban imádkozni! Csak még közelebb az Istenhez! A mi szolidaritásunkat már eddig is megmérte és súlyosnak, erősnek találta a háború. A hogy' egygyé kovácsolt minket a háború nagy kalapácsa, hogy' kikalapálta szivünkből az önzést. (Prohászka). Hogy beleilleszkedik minden anyagi, erkölcsi erőegység abba az igazi hadtápuonalba, mely száilitia sóhajunkat, áldásunkat, hósapkáinkat, érmelegitőinket, ajándékainkat oda a — fedezékekig. De a seregek igazi hadtápuonala az, amelyik felfelé halad, onnan jön a siker és áldás. . . . Hisz' „akik az Urban biznak, erejük megujul. Futnak és nem fáradnak el, repülnek és nem lankadnak meg." Solidariíés egymással és az Istennel: ez a mi győzelmünk titka, útja. „ r LJ. Jh. Beszámoló. A mint annak idején az Őrálló is hirüí adta, egyetemes egyhásui k elnöksége engem is kiküldött az aLsztriei őrházakban fekvő evangelikus katona honfitársaink meglátogatására. A szép munkára való elhiuást örömmel vettem, örömmel indultam el s örömmel gondoltam arra, hogy majd hazaíérue a magam és mások lelkének épülésére számot adhatok a nyilvánosság előtt is arról, a mit Isten általam végez a lelkeken. Alig indultam azonban el, akarva nem akarva tapasztalnom kellett, hogy megbízatásomat nem tudom teljesíteni. A lélek kész volt, de a test erőtelen. Kimerülve indultam el, s csakhamar teljesen levert lábamról a kimerültség. Így beszámolóm is, mint maga a végzett munka, csonka. De ha csonka is, ne maradjon mégse megiratlanul. Hiszen ez tulajdonképen Isten és emberek iránti hálátlanság volna. Beszámolómat a történeti teljesség kedvéért azon kell kezdenem, hogy Földváry Elemér esperességi felügyelő ur szólaltatta meg azt a, bizonnyal sokunk szivében támadt kivánságot, hogy a mi egyházunk is emlékezzék meg, amint azt a református testuéregyház is tette, Ausztriában r idegenben fekvő hiveiről és küldje el hozzájuk az evangélium vigaszával a maga követét. A mikor Földváry felügyelő ur egyetemes felügyelő urunk elé terjesztette ezt az óhajt, ott teljes megértésre talált. S miután a dolog elnileg el volt döntves anyagi oldalát az egyetemes felügyelő ur saját felelőségére biztosította, a személyi kérdés is hamarosan megoldódott. Pröhle tanár ur kikületett a Du~