Evangélikus Őrálló, 1915 (11. évfolyam)

1915-04-03 / 14. szám

1915. EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 137 Miérf is írtam az ,Isten és háború' e. értekezést? (Válasz Sípos Andrásnak) E becses Lap márc. 20-iki számában Isten és a háború e. nyomtatványomat ismertetve, írásomat neki és rokonszenves munkának mondja, amelyben „Lelkes meggyőződéses hangon, nyílt világos mondatokban, nem kerülgetve s agyon nem stylizálva semmi szándékot, mint illik a Protestánsnak — bátran kimondom" ami a meggyőződésem. Tiltakozom, protestállok a fölfogás ellen, hogy az Istennek e világháborúval oksági köze volna. Ismertetése végén pedig fölveti e kérdést: de hát kik ellen is protestállok én, mikor ő is, meg mások is, meg százan, meg ezren e világháborával kapcsolatban ezt a véleményt vallják. S munkám hibája, — „ha lehet erről szólani, — ép az, hogy félre ismertem a mai helyzetet, a mai tömeggondolkozást és érzéseket. Mert akik ellenkező véleményt vallanak, azok száma oly csekély, akik egy véleményen vannak, előttük a dolog oly világos, hogy a tiltakozás szükségtelen és felesleges." S mikor rnég megjegyzem, hogy kérdéses Írásomat tiltakozó, protestálló s polemizáló iratnak nevezi, — akkor nagyjában ki is emeltem a néző pontokat, amelyekről Sipos Írásomat mérlegelte. Hát igen, kedves Sípos barátom : írásom tiltakozó, protestálló irat, amely szerint elsőben is protestálltam a saját énemben, a saját telkemben meg-meg villanó ama gondolat ellen, hogy e világháború Istennek a müve volna — tiltakoztam, protestálltam, mert a tiszta Istenfogalom melletti tiltakozásra, — ha mindjárt az önmagukban megvillanó gondolat ellen is — megtanított az én nagy mesterem, a Názárethi, aki ott a pusztaságban a küldetését megsemmisíteni akaró gondolatnak azt mondotta : Távozz tőlem sátán ! S ily értelemben polemizáltam azután első sorban is : megint esak önmagammal. S mindezek összegezéséül adtam az én hitvallásomat, Istenről és a háborúról. Hitvallás akart tehát az lenni, de mert minden megállapodott hitvallás tiltakozás is, polemizálás is minden más hitvallás ellen, úgy méltán nevezhetjük az én hitvallásomat is protestálló, de meg polemikus iratnak is. S hogy hitvallásomat miért adtam a nagy nyilvánosság asztalára ? Válaszom : semmiképen sem azért, mert félreismertem volna a helyzetet, a tömeggondolatot és erzéseket, de mert a népmilliókkal való érintkezés kapcsán, s írásos, s nekem idegen hitvallásokból arról győződtem meg, hogy a tömeg milliók most két táborra oszolnak, fíz elsők táborába tartoznak azok, akik az Isten fogalom szédítő magasságai s örvénylő mélységei előtt megállva — a politikai helyzetből s hazánk váltságos sorsából kifolyólag is, nem merik, vagy nem akarják kibetűzni azt, amit az Isten-kéz a szivük falára irt. Hogy sokan vannak ilyenek is, arról különösképen is alkalmam volt meggyőződni azokból a levelekből, amelyek munkám kapcsán hozzám érkeztek. Egy ugyanazon postával amelylyel Sipos ismertetése megérkezett, kaptam Duszik Lajos szatmári lelkésztestvérünk levelét is — aki hiszem, hogy nem veszi rósz néven tőlem, ha a népmilliók psyhéjénék igazibb megvilágítására ide rom pár mondatát: „Azt a hangot csendítetted meg — írja, amelyen nálunk nem beszélni, de gondolkozni is kevesen mernek — most. Több beszédem gondolat-szövetének szálait látom itt egységes szép gobelin-né szőve. Reád nézve az lehet a legnagyobb kritikai elismerés, ha a munkád olvasásánál mindenki azt érzi, amit ér ; én is azt gondoltam, esak meg nem irtam" . . . fíki pedig sokak érzését, rejtett gondolatát, vagy mondjuk igy, sokak közérzéseit fejezi ki mert Duszikkal is szólva, sokan még esak nem is mernek igy gondolkozni, — bizonnyal nem végez sem „felesleges, sem hiábavaló, sem eredménytelen" munkát. Mert az érzés esak egyéni, izolált valami, de a kimondott szó, a hirdetett ige, ha az sokaknak szivdobbanásával találkozik, többé már nem magántulajdon, de közkincs. A Te igazságod engem is erősít, s az én igazságom neked is bátorításodra van, — ha azok egyek, közösek. De a népmilliókból sokkalta nagyobb azoknak a száma, akik, igenis Istent beállítják hadverőnek, pártos Istennek, aki romlást és pusztulást idéz. — Szinte hihetetlenül hangzott, hogy Sípos barátom minderről nem tud. Uagy a világháború hullámverései közepett nem hatnak el hozzája a háborús imádságok, amelyek még ily tónusban is hangzanak : „Magyarok Istene, szenteld meg ágyúink torkát, hogy abból halál áradjon ki ellenségeinkre. Élesítsd ki kardunkat, hogy rendre hulljon előttünk az ellen. Löuelj halált katonáink puskáiból". Uagy mikor az angol szemforgatók azt hirdetik, hogy harcuk az igazság s az Isten harca ? Szinte hihetetlenül hangzik, hogy Sípos barátom nem vett tudomást arról, hogy ennek a szellemnek a megszólaltatói legfőképen azok, akik a béke s a szeretet igéit volnának hivatva hirdetni, fívagy elkerülte Sípos András figyelmét Prohászka Ottokárnak, a nagy főpapnak a könyve a „Háború lelkéről", amelyet ezeren és ezeren