Evangélikus Őrálló, 1915 (11. évfolyam)

1915-04-03 / 14. szám

136 EVANGELIKUS ORALLO 1913 meg van akadva. Azt a csodaszámba menő időt éljük, a miről Máté evangelista ekkép emlékezik meg: „És a koporsók megnyilatkozának, és sok szenteknek testek, kik elaludtak vala, feltámadának. Kik a koporsóból kijővén, jézusnak feltámadása után bémeutek a szent városba és megjelentek sokaknak." Községünkbe levél érkezett, a melyben az egyik bajtárs tudatja a szülőkkel, hogy fijok Sabáeznál fejbe egy és mellbe két golyót kapván, elesett, meghalt. 0 vonszolta egy darabon, de futniok kellvén, sebesült társa élettelenül terült el a földön. Lőn erre a családba nagy szomorúság és sirás. Később tudódott ki, hogy a fiu nem halt meg, elájult s a szerb szanitéeek ráakadván, elszállították. Egy özvegy édes anyát szintén levélileg értesítették fia elestéről. Szerencsére, hogy a papot nem kérte meg a halotti prédikáció megtartására. Mily kellemesen lepődtem meg látuán, hogy az özvegy halottnak híresztelt fia, mint fiatal katona egyik kirándulásnak is beillő sétám alkalmával éppen szemközt jő velem oly friss egészséggel és jó kinézéssel, mint a minőnek még soha sem örvendett. Nem messze tőlünk, gondolom ily levélszerü bizonyítékra s a szülők kértére és siralmára az egyik ref. lelkész elprédikálta a halottnak tartott katonát. Nagy lett azonban a megrökönyödés, amikor a szegény eltemetett halott két héire rá bicegve hazajött mint sebesült. Hasonló eset adódott elő Munkácson is. Mindezek az esetek a menydörgés hangjáual dörögtetik a füleinkbe Hörk József theol. akad. tanár jelszavát: tanúsítvány, tanúsítvány és ismét tanúsítvány. Levélbeli értesítésre ne temessünk. Ily esetek országszerte több helyen megismétlődtek. Epizódként jegyzem ide. Ugyanezen sétautamon egyik volt egyházhivemhez kérdést intéztem fia sorsa iránt. Megvan, úgymond, Galíciában kitüntetéssel. A tűzvonalból hátrálniok kellett s ekkor vette észre, hegy hadnagya sebesülten vérébe gyötrődik. Három társát magához véve kihozták ugyan a tűzvonalból, de ugyanakkor kettőjöket közülök golyók érték s életükkel pecsételték meg magasztosan szép mentő cselekedetüket. Fiam ezért medáliát kapott és káplári sarzsit. Lássuk az esetek számát, amikor a polgári anyakönyvvezető tanúsítványt ad ugyan a csatából halottnak bejelentett itthon való gyászszertartással való eltemetésre, de a hol ennek, illetőleg ezeknek a tanúsítványoknak sincs komoly, jogerős tartalma és értéke. Budapesten a villanyos haladt a maga utján. Az azon utazó egyik sebeiből felgyógyult katona Hári Jánosként beszélt vitézi tetteiről s a többi között arról is, hogy főhadnagya szintén ott esett el a csatatéren. A hallgatóság közül megszólal egy uri eraber és kérdi tőle : — Láttál-e már fiam, csodát? — Nem én még soha, — válaszolt a katona. — Akkor nézz rám, mert én valóságos csoda vagyok. Elestem, láttad. El is temettél, állítottad. És mégis itt vagyok. Ez már csak csoda. Az egyik édes anya siránkozott a fia elestén a vonaton. Vigasztalták, reményt tápláltak a reménytelennél azzal, hogy legyen türelemmel s várja ki a háború végét. A bánatos jó anya azonban helyt nem adott szivében a megnyugtatni iparkodó utasok szavainak s azzal érvelt: — flz újságban is megjelent a neve az elesettek sorába. Nem volt rest egy uri ember, hogy alaposan meggyőzze a szomorkodó édes anyát, kihúz a hóna alól egy újság számot, felnyitja s belémutat: — Nézze, lelkem, az én nevem is ide van nyomtatva, hogy meghaltam s lássa, dehogy haltam, sőt inkább élek s jól érzem magam. Ne adjon semmit arra, ha mindjárt nyomtatásba olvassa a fia elhunytáról szóló esetet. A „Képes Világlap" közölt esetét adom szórói-szóra. „Nem minden katona halott, a kinek holt hirét költik. A tiszt, a kiről szó van, egy gyalogos ezredbeli főhadnagy, az egyik gépfegyver parancsnoka. Egyike a hadsereg legdaliásabb tisztjeinek. A háborút a vérbeli katonák nagy örömével fogadta. Ez az öröm lüktetett leveleiben, a miket a magyar határról, azután Galíciából hazairt. Egy napon az anya levelet kapott. A fia tiszti szolgája irta. Gyanútlanul fel' bontotta. Értesiti, hogy főhadnagya Lublin közelébe elesett, ő, a tiszti szolga, szintén megsebesült, de mégis magához vehette a főhadnagy holmiját, melyet el fog küldeni." „A gyászt, a mit itthon az elesett tisztért viseltek, nem akarjuk leirni, mélységéből azonban sokat elvett a reménység, a mi abból a feltevésből táplálkozott, hogy a tiszti szolga maga is sebesült lévén, tévedhetett. Ezt a halovány reménységet is csakhamar eloszlatta két komolyabb formában érkező értesités." „Úisazajött ugyanis egy, a főhadnagynak eimzett levél, rajta ceruzával ez afölirás: „meghalt!" Majd pedig közölték a családdal két őrmester vallomását arról, hogy a főhadnagyot ők találták meg holtan, el is temették egy fenyőerdő szélén és sirját egyszerű fakereszttel jelölték meg" „A szomorú bizonyság ezzel teljes lett s a főhadnagynak már csak az emléke élt. Teltek a napok." Folytatjuk.