Evangélikus Őrálló, 1915 (11. évfolyam)

1915-03-13 / 11. szám

106 volna legalkalmasabb ideje a lelkészi fizetések megfelelő emelésének. A tanitók hivatásának nagy jelentőségét, munkájuknak a néplélek alakítására való döntő hatását méltányolva, a túlzás vádja és látszata nélkül felállíthatom azt a követelményt, hogy a tanitók által elérhető legnagyobb fizetést kellett volna a lelkészi fizetés minimumául tenni. Így a tanitók és a lelkészek társadalmi viszonya és jelentősége, s képzettségük aránya a fizetésben is kifejezésre juthatott volna. De a fizetés végleges és mindenkit kielégítő rendezésének még ennél is van alkalmasabb mértéke. Ez a mérték a középiskolai tanárok fizetése. Képzettségük és társadalmi helyzetük legjobban megfelel a lelkészeknek. Külföldön is nem egy helyen, de itthon is, az erdélyi szász atyafiaknál csaknem valamennyi középiskolai tanár rendelkezik lelkészi oklevéllel s csaknem valamennyi lelkész középiskolai tanársággal kezdi pályafutását. Ha nálunk is igy volna, sok áldás származhatnék belőle egyházunkra. De ha nincs is igy, ez nem változtat azon a tényen, hogy a lelkész és a középiskolai tanár képzése, társadalmi helyzete és jelentősége, kulturális hatása és befolyása leginkább rokon és igy a legtermészetesebb, ha a lelkészi fizetés rendezésének mértékéül a középiskolai tanárok fizetését vesszük. Ez a tétel volt és kell hogy tovább is maradjon a lelkészegyesület követelése, mint ama minimum, a miből engedni nem lehet, a mely az Űrálló álláspontja mindig is volt. Csak az a kérdés, hogyan lehetne ez alapon a rendezést megvalósitani? Eehet-e erre akár állami, akár egyházi pénzforrást felfedezni. Mert igényeket támasztani és azok jogos voltát megokolni sokkal könnyebb, mint ezeket az igényeket ki is elégíteni. Nem mondom, hogy a helyes utat eltaláltam, de ha nézeteim elmondásával a lelkészi fizetés 1S19 rendezésének ügyét esak egyetlen gondolattal vagy ötlettel is előbbre juttathatom, megnyugtat a tudat, hogy közügynek tettem szolgálatot. Erről legközelebb. Raffay Sándor. Luther polemikus irataiból. (1521.) Ä párisi íheolopsok ítélete Sr. Luther Márton tanairóS; Luther eSö- és utóbeszédévei. Fordította és magyarázatokkal ellátta Möhr Gyula s. lelkész. fí híres lipcsei disputátio után Luther- Bekkel abban állapodott meg, hogy ügyüket az erfúrti és a párisi egyetem Ítéleteire bízzák. Az utóbbinak pártatlan ítéletében annál inkább bízott Luther, mivel a franciák kevés bizalmat mutattak a római udvarral szemben. Azonban csalódott. A Sorbonne tudósai, bár ítéletet nem (1) mondanak a lipcsei disputacióról, de foglalkoznak Luthernek egyes tételeivel — különösen a babyloni fogság című müvében felsoroltakkal — és azokat mint eretnek tanokat elvetik. A tudósok maguk is érezték gyöngeségüket, ezt bizonyítja az a tény, hogy nem merték ítéletüket nyomda útján terjeszteni és ez adott impulsust Luthernek, miszerint ő maga adja közre, hogy mindenki meggyőződhessen Luther tanainak igazságáról, hogy pedig a nép is olvashassa ezt az Ítéletet, Luther maga fordította német nyelvre. Dr. Luther Márton elöszaua. Hogy a német nép is lássa, hogy a theologusok nemcsak Németországban, hanem az összes országokban egy közös bajtól mintegy megbomlottak, igy én magam a párisi ítéletet, amely ellenem irányul lefordítottam német nyelvre, megjegyzem: nem volt szükség arra válaszolnom. Annyira elvannak vakítva mindnyájan, hogy nem tudják megérteni azt, amit az ember tőlük kíván. Én nem azt akartam megtudni, hogy mi az ő véleményük, azt már előzőleg is ismertem és megtámadtam. Én nézeteiknek a Szentírásból merített alapjai felől kérdezősködöm ; a kedves kukacok pedig össze-vissza mászkálnak és a helyett hogy az alapokat mutatták volna meg, bemutatják, hogy mit tanítanak ők, mintha mindezt ezelőtt senki sem tudta volna. Ez pedig hasonló ahhoz, mintha kérdezném: hol van Páris és ők azt válaszolnák: Páris az város; mintha ezzel a kérdésemre válaszoltak volna. Nem-e EVANGELIKUS ORALLO