Evangélikus Őrálló, 1914 (10. évfolyam)

1914-11-21 / 47. szám

519 EVANGELIKUS ORALLO 515 De ez esak az első kapavágás a nagy, a szent szőlőskertben. Nekünk az iskolában megkezdett munkát ott is és akkor is folytatnunk kell, amikor és ahol az iskola munkája befejeződik. Különösen erre hív fel a főpásztori jelentés : „A vallásos nevelésnél elsőrangú feladata az egyháznak, hogy az elemi s az ismétlő iskolát végzett növendékeket se hagyja lelki gondozás nélkül. A lelkész és tanitó urak az elemi iskolai tanfolyamok befejezése után is lehetőleg tm :sák őket együtt a konfirmáltak egyesületében, tartsanak velük vasárnapi iskolát énekléssel, imádsággal, bibliaolvasással s rövid magyarázattal. A fülnőtt ifjak körében ifjúsági egyesületek szeruezendők és pedig ahol a viszonyok lehetővé teszik énekkarral. Ezen egyesületeknél tanácsos a gondoskodás alapgyüjtésrol is adakozás, hangversenyrendezés utján, Az ily alap kamatai segélyforrásul szolgálnak az énekkar fej-lesztésénél szükséges költségek fedezésére. Az énnekkar ünnepeken a templomban is közreműködhetik énekével az áhiíat emelésén, az illető családok óhajtására temetéseknél is felléphet. Működése, az énekszeretet fejlődésére, az izlés nemesítésére is jó hatást gyakorol, fí vezetők az egylettel évenként többször is tarthatnak szavalatokkal, felolvasással egybekapcsolt hangverseny! as egylet, vagy belmisszió céljaira rendezeti offertóriummal. A leányegyleteket a nőegyesüleíekkel kapcsolatban is lehet szervezni. Ezekkel is óhajtandó ottan-otían összejövetelek rendezése, melyeken az egylet tagjai énekkel, szavalattal, megfelelő színdarab előadásával szerepelnek s egy-egy e célra meghívott lelkész, vagy tanitó tart felolvasást. Az ily előadások mig egyrészről nemes szellemi szórakozást nyújtanak, másfelől erősitik az összetartozás érzetét s ébresztik a fogékonyságot a mivelődés iránt is. A nőegylet tagjai a lelkész felhívására a betegeket is meglátogatják, az elhagyott szegény gyermekek ügyét felkarolják. Minél nagyobb szán ban sikerül a letkészeknek a hiveket az egyház érdekében önkéntes munkásságra összegyüjthetni: annál inkább szűnik a hitközöny, annál nagyobb mértékben élénkül a ragaszkodás az egyházhoz, mint a gyermekei boldogulását szivén hordozó édes anyához." ' , * A másik gondolkodó figyelmet követelő fejezete a jelentésnek a liturgiáról szól. Ez a kérdés is forr, mert megfigyeléseink s az emberi lélek alaptermészetéről való ismereteink arra a megállapításra juttattak, hogy a lélek szereti a formabeszédet is. Ma az orgonát szétromboló, az oltárt, gyertyákat s képeket eltávolitó puritánizmusra nincs sem szükségünk, sem okunk. Az emberek benevelődnek — nem akarom mondani beszületnek — az egyes felekezetekbe. A középkori, sokszor üres, pogányos formasággal tulszaturált istentiszteleti tipus nem olyan általános és állandó, hogy a formaságokkal eltelt lélek egy tisztább, szabadabb, derültebb belvilágu istentiszteletben fellélegzeni, felüdülni vágynék. Sőt a modern ember magával hozta a villamosság éjjelt is nappallá varázsoló korába is kedélyének szomjaságát a művészi szép iránt. Ezzel nekünk számot kell vetnünk. Nem jelenti ennek figyelembevevése a mi egyetlen alapunknak — az euangelumnak — istentiszteletünk oltáráról és szószékéről leendő leszorítását, de jelenti, hogy istentiszteleteink a kedélyhez is szólni tudnak, hogy a hatás harmonikusabb legyen. Ne döngessünk nyitott ajtót: mi nekünk kell a liturgia és kell a liturgiának egységes, egyetemes szervezése. Ez általános óhaj. Merném állítani, egy uj reformáció volna ez egyházunkra. Uj, soha eddig el nem ért látogatottságához jutnának istentiszteleteink, ha pl. azok művészi alkotó része, az éneklés olyan népszerűvé tétetnék, hogy bájos dallamai önkénytelenül is fel-felcsendülnének az ajkakon; igy bevonulnának a dallamokkal együtt igazságaink is a hajlékokba és a szivekbe s igy a szépet kereső a művészi gyönyörre szomjazó lélek lehajolnék az örök élet forrásához is. £í főpásztori jelentésnek e nagy fontosságú kérdésre vonatkozó része igy beszél: „A liturgia evang. egyházunkban — főképen a magyar gyülekezetekben — nagyon is egyszerű, kevés tért hagy a kedélyre ható művészi elemnek. És pedig folyton csak a tanitás hangoztatása annyi, mint egyedül az értelemnek foglalkoztatása. Az érzelemnek figyelmen kivül hagyása pedig végül is fárasztónak bizonyul, lassanként qyöngiti a templom vonzó erejét. Sokszor hallható a panasz, hogy az istentisztelet látogatása templomainkbanlankad, mig azon egyházakban, amelyeknek liturgiája gazdag: rendszerint telve vannak a templomok. Luther, kiben élénk fogékonyság uolt a műuészet iránt s ki jól ismerte ennek a kedélyre gyakorolt hatását: touábbra is nagyobb terjedelemben óhajtotta fenntartani a liturgiát. Majd azonban, mintegy visszahatásul azon régi rendszerre, mely majdnem kizárólag a liturgia gazdagságával akarta kielégíteni a hivek lelki szükségletét: mindinkább uralomra jutott azon irány, mely az igehirdetés, mint legnagyobb feladat mellől mindinkább háttérbe törekedett szoritani, mint lényegtelen tényezőt a liturgiát. Az ennek