Evangélikus Őrálló, 1914 (10. évfolyam)

1914-11-21 / 47. szám

tumait: eldugott pénzecskéit akarja előhívni s munkába állitani. Mert a kis koronáknak, mint vérben a (eher hemoglobinoknak, keringeni, sétálni, gurulni kell, hogy — meg ne álljon az állam vérkeringése. Még azoknak a megfakult kis ezüstkorongoknak is szerepük van, azok is erőösszetevő parányok. A dicsőséget ezek is munkálják. Evangélikus egyházunk 1 . . Te hősiességre nevelő, hősiességgel harcoló s hősiességgel élő egyház, cselekedjél hősiesen! Hősiesen és okosan: joriiter et prudenter ... A mi his egyházi tőhéinh egy részét fektessük be a nemzeti alap jó papírjaiba. Adjunk kölcsön a gavallér magyar államnak. Itt ezer, ott száz, amott ötven korona akad nálunk is. E kereskedelmileg, de főként és mindig erkölcsileg szép, tehát sikeres üzletbe menjünk bele bizalommal. Vagy-vagy ! . . . Ez a kérdés itt és mostl Vagy életre való ez a nép, vagy ... - oh, ennek az alternativának a másik {elét nem tudom leirni. Vagy van ... oh van, kell lennie szivének, érzékének a mi dicsőséges multu és szép jövőre érdemes egyházunknak. Püspökeink, espereseink körleveleikkel, lelkészeink a szószék hatalmával nyissák meg a sziveket s megnyílnak az erszények is. Alapjaink, ezek a nyoszolyájukhoz kötött betegek (kivált a mai viszonyok között!), hallják meg az idő szavát: keljetek fel és járjatok! Elásott talentumok: forogjatok. Csak gyorsan ... oh gyorsan . . . Nem azért, mintha a veszély szorongatna. De itt az idő, hogy beleálljunk a dicsőség napsütésébe. Csak most ne késsünk el! Testvéreim! Teljesítse mindenki kötelességét ! Kér a haza, hiv a jövő, a tisztelet, a dicsőség . . . Szatmár, 1914. nov. 9. Duszih Bajos ev. lelkész. Iránymutatás. — Gyurátz Ferenc? dunántuli püspök jelentése. — Két irénutmegjelelő s egyházunk mai viszonyainak egészséges alakulását sürgető fejezete a Gyurátz Ferenc püspöki jelentésének a hitoktatás és a liturgia tárgyéban élénk korfigyelő érzékkel és nemesalatkozó jövőbelátással megirt részlete. Egyházunk — kicsendül ez az intelem e jelentésből — elvétette szeme elől hivatásánch egész, széles munkamezejét, midőn a szószéki igehirdetés doktrinair keresztyénségében és esak ebben látta és folytatta jóidéig kizárólagos élethivatását. Nekünk ma be kell látnunk, hogy az emberek nem hitvitákat óhajtanak. Ma éreznünk, hallanunk kell a szivek mélyéről feltörő nagy sóhajt: „hitet, több hitet adjatok nekem!" Ma meg kel figyelnünk, hogy az idő szelleme a maga komoly ujjmutatásával, ezzel a néma kaíhegorikus parancscsal az egyházakat a háló mélyebbrevetésére sarkalja; mélyebbre szállani, hogy magasan, a feszinen tudjunk maradni, Ma egy még olykor s helyenként salakos viaskodás folyik az egyházak között a lelkekért és kivált a gyermekek lelkekért. Ha a mi egyházunk fejlődni, élni és haladni akar, ha pozícióját szilárdabbra akarja építeni s lábait a modern szellemi élet földrengései között erősebben akarja megvetni, neuelö egyházzá kell lennie. Eddig tanitó egyház volt. Nevelni pedig az iskolában kell. Ne álltassuk magunkat azzal az álmos gondolkozással, hogy a családok — a mi jórészben vegyes felekezetű családjaink — levegője adja meg, az építi meg a gyermekeink evangelikus hitbuzgóságát, protestáns öntudatát, keresztyén kegyességét és evangéliumi jellemét. De azzal sem, hogy az iskola (még a mi szoros felekezeti iskolainkra is gondolok), elvégzi a maga több joggal, mint igazsággal várt munkáját: szállitani fogja a templom a szószék nagy tanitvány-seregét. Nem. Nekünk az eddigi módozatok közöt folydogáló hitoktatás is kevés. Nekünk gyermekmisszió kell. Misszió, melg nem leckéztet, hanem kérdeztet, nem osztályoz, hanem egyenlősít, nem hivatalból, hanem hivatásból folyik, nem jó tanulókat, hanem jó keresztyéneket formál, nem kényszerű, de szükségszerű templomlátogatást eredményez. Most mindenik felekezet létérdekének tekinti, hogy hiveit azok életének megannyi viszonylatában hol a test, hol a lélek szükségét tartva szem előtt mennél erősebben fűzze magához; ennek pedig első- és legevangéliumibb módja a helyes, a missziószerü vallásoktatás.