Evangélikus Őrálló, 1914 (10. évfolyam)

1914-01-03 / 1. szám

2 EVANGÉLIKUS ŐRÁLLÓ III 4 ha gyarló emberi munkát végezünk is, de a nagy célt: evangéliomi anyaszentegyházunk Isten dicsőségét szolgáló nagy érdekeit sohasem tévesztettük szemünk elől. A tiszta és örök isteni evangéliom diadaláért harcoltunk mindig teljes és osztatlan lélekkel s Őrálló kivántunk lenni és maradni mindig harcban és békében, megitéltetésben és itélettartásban egyaránt. Az újesztendő határidő nekünk is. Hogy ha voltak fogyatkozásaink, azokat a {okozott buzgóság lelkével eltüntessük, ha volt erőtelenségünk, azt a lángoló egyházszeretet tüzében megacélozzuk. Az új esztendő, melyet Isten nevében megkezdünk, Őrálló tisztünkben megrendülni, meglankadni nem lát minket soha. Az újesztendő azonban evangéliomi szentegyházunk egész életében is fontos mozzanattá teszi majd a határidőt. Értjük itt a zsinati munkálatokban is hangoztatott ama gondolatot, hogy mindenféle egyházi tisztség ezentúl határidőhöz köttessék. Ha a lelkészi állás életfogytig egy ember birtokában marad, azon senki meg nem ütközhetik. Egyes ember, család, egyház csak igy van a gyakori változással járó kellemetlenségek ellen biztosítva. De már itt is tért foglal az az egészséges gondolat, hogy 40 évi szolgálat után, élete 60—70 esztendeje között a legnagyobb munkaerő is megkopik és megérik a nyugalomra. Helyes volna, ha a zsinak kimondaná, hogy 35 évi papi működés után hivatalból mindenki nyugdíjazandó. A zsinati munkálatokban a püspöki szolgálat egy évtizednyi tartamára van tervezve. Minthogy azonban a püspöki és az ezzel párhuzamos kerületi felügyelői tiszt az 1885 évi főrendiházi törvény szerint közjogi méltóság is, a határidőhöz való kötés kimondása nagyon is meggondolandó dolog. Sőt ha egyházunk eltér attól a régi és — kivételes esetektől eltekintve — merőben helytelen gyakorlattól, hogy megfáradt embereknek a multak jutalmazásául osztogatja a legnagyobb munkaerőt és a legfáradhatatlanabb munkaképességet igénylő e fontos munkakört, akkor a tizéves határidőt behozni nem is szabad. Életének java korában, munkabírásának teljességében lévő embereket kell a püspöki székbe emelni s határidőül azt megállapitani, ami minden egyes lelkészre is megállapítandó, hogy 35 éves papi szolgálat után lépjen le a cselekvés teréről s ujabb erőnek adja át helyét. Ezt kivánja az egyház érdeke, ezt kivánja a magas tisztség tekintélye. E szabály alól csak nagyon kivételes esetekben volna szabad eltérést engedni. Az esperesi tisztség viselésének határidejét már másként kell megszabni. Ma az esperesi tisztség csaknem öröklöttnek mondható. Aki egyszer belekerült, abból hal ki. Az a teljesen tarthatatlan és a protestáns szabad mozgással semmikép meg nem egyezhető felfogás uralkodik ugyanis ma a mi egyházunkban, hogy az esperesek ismételt meg nem választása sértő bizalmatlanság jele. Ily módon az esperesek sokszor évtizedekre birtokba veszik és lekötve tartják az esperesi tisztséget, gátolják a közigazgatásban való részvételt s nem ritkán ezzel válnak szándéktalan okaivá annak, ami ellen oly sokszor panaszkodnak, hogy a közlelkészek a közigazgatást nem ismerik, annak sima menetét akadályozzák, indolensek, hanyagok stb. Pedig az előbbremenetel kilátása igen sokszor mindezen bajokon magától segítene, mig a magasabb tisztségek szinte dinasztikus elfoglalása sokakat mindentől elkedvetlenít. Közérdeke evang. egyházunknak, hogy az esperességi elnökség választásának a hat év ne csak terminusa, hanem korlátja is legyen. Mondja ki a zsinat, hogy az esperesi tisztet nagyon kivételes esetektől eltekintve egymást követő 2X6 évig senki nem viselheti. Ha többen kerülnek majd bele az esperesi tisztségbe, egyszerre kifog