Evangélikus Őrálló, 1914 (10. évfolyam)

1914-08-29 / 35. szám

398 amikor hallgatóit élethivatásuk munkakörében szólítja a szeretetmunkára. Ez a nehéz idők bölesesége. Nem hangzatos szavakkal tetszelegni, hanem a sokféle követelés közül kiválasztva megtalálni és megragadni azt, ami megfelelő: ez a józan, ez a böles, ez az evangéliomi szellemű állásfoglalás a háború követeléseivel szemben. De még a szeretetmunkát sem kell mindenkinek a harctéren gyakorolnia. Alig van nagyobb város már ma is országunkban, ahol sebesültek nem volnának s alig lesz város, sőt község is, hova később nem jutnának. Ezeket felkeresni, erősiteni, vigasztalni, bekötözni, az élet igéjével ellátni ugyanaz a szent, épitő evangéliomi munka, mint amelyet a szamaritánus szeretet a harctéren végez. Nem szabad megtévednünk. Minden munka, amely szivet nyugtat, lelket erősit, fájdalmat enyhit, nyomort szüntet, bizalmat növel: szent munka. Tér van reá elég, talán nagyon is sok, vegye ki részét mindenki a szent munkából s ne legyen senki, aki tétlenül vesztegel 1 A jó munkán és hű munkáson pedig legyen Istennek áldása! Ä diakonisszák egyházunk szolgálatában. Ide s tova 25 esztendeje lesz, hogy „A mi Otthonunk"-ban „Belmissziói levelek Németországból" cimen a diakoniszszák ügyével tüzetesebben foglalkoztam s az ifjúkor hevével, lelkesedésével Krisztus Urunk ezen alázatos, minden áldozotra kész, hitbuzgó szolgálóit egyházunk vezetőinek figyelmébe ajánlottam. Akkoriban csak egyetlen egy tisztán ev. diakonisszaházunk volt s ez is gyermekkorát élte Pozsonyban, fízóta Istennek hála anyaintézetté nőtt s megszentelt örömmel tölti el szivünket térfoglalása. 1914 Oh de mily lassú e térfoglalás 1 A mikor a róm. katholikusok beteg ápoló apácai pókhálóként szövik be nemcsak a magán és községi, de az országos kórházakat is, amikor ezeket ott leljük a mentés és egyházépités müvének minden ágazatánál: akkor nekünk azzal a sovány vigasztalással kell megelégednünk, hogy egyes nagyobb gyülekezetünkben néhány testvért sikerült a legszebb krisztusi munkára megnyernünk, pedig, ha valahol a szeretettevékenység gyakorlásánál széles a munkatér, — sok az ugar. Volt reá idő, mikor egyházunk gyűlés termeiben a cura postorális volt a jelszó; ma a belmissziói munkát hangoztatjuk, követeljük. És teljes jogggal! Hiszen keresztyénségünk csak ugy lesz képes visszaverni a hitetlenek támadásait, megtörni a közönynek nemtörődömségét, ha azzá lesz, aminek lennie kell: életté; ha nemcsak hirdeti, de mégis valósítja a Megváltó parancsát: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat"; ha szellemével át- és áthatja az emberiség minden rétegét s amint a szükség kivánja, kötözgeti a testi lelki sebeket, bátorit, lelkesit, térit és az igaz hitben megtart és erősit. Nem tartozom azok közzé, akik evang. egyházunk helyzetét vigasztalatlannak, jövőjét pusztulónak látják. Igaz, hogy a statisztika rideg számai szinte ijesztők s a reverzálisok halmaza intőszó : vigyázatok ! De kérdem, nem voltak-e azelőtt is hasonló esetek? Hány ezer gyermeket kereszteltek el tőlünk anélkül, hogy mi azt visszonozhattuk volna. Ma nemcsak jogunk, de kötelességünk mindent elkövetni, bogy a vegyes házasságból származó gyermekeket egyházunknak biztositsuk. És én tapasztalatból tudom, hogy ha vannak vesztességeink, ezeket nem az anya, de még nem is a leánygyülekezetekben, hanem az óriási kiterjedésű szórványokban szenvedjük. EVANGELIKUS ORALLü