Evangélikus Őrálló, 1914 (10. évfolyam)

1914-06-27 / 26. szám

302 Miért nem igyekszik a testvér református egyház nem külön előnyöket (különös adóalapi segély, külön külföldi missziók támogatása, külön tőkekölesönök kieszközlése stb) kijárni a maga részére, hanem az ilyen dolgokban is a közös bizottság által, vagy közigazgatási uton együttes eljárás és egyenlő elbánás céljából testvérkezet fogni mivelünk? Miért nem igyekszünk egymást inkább erősiteni és támogatni? Miért nem igyekszünk a lelkészi kar anyagi és erkölcsi emelkedését vállvetett munkával mindenkép biztositani? Miért nem igyekszünk iskoláink szinvonalát és biztosságát együttes, komoly megértéssel emelni s ebben meriteni ki buzgólkodásunkat? Miért nem ébredünk már egyszer annak a tudatára, hogy nekünk minden érdekünk, az egész sorsunk és jövendőnk azonos? Miért nem tudunk hát igaz és őszinte testvérek maradni mindenben és mindenkor? Mindezt pedig Őrálló tisztünk és kötelességünk volt elmondani. Abban a meggyőződésben tettük azt, hogy sokkal jobb az a barát, aki a bajra csirájában rámutat és a becsületes megértési igyekszik megteremteni, mint aki a bajt látva elharapózni engedi azt. Mi oly nagyon fontosnak tartjuk a protestáns egyházak együttes munkálkodását és megértéséi' hogy ennek megmentése érdekében még őszintén sem félünk beszélni. Csendháborítás. Mily en tanulságos lesz, ha egy uj Thébuszunk meg fogja irni a mostani zsinatunk történetét: mennyi utmutaió okulás, mennyi kikiáltó intelem, mennyi sebnek és mennyi erősségnek a megvilágítása lesz az. Az egymás után tovagördülő munkás hétköznapok egyhangúságában, vagy a tabu-nak minősített, izgalmas kérdések folytonos kikapcsolásával ünnepélyessé varázsolt megmozdulásainkban éreztük, hogy a nyugalmas, szelíd, ünnepi felszín alatt egymással összecsapódó ellentétek kavarognak, de csendet parancsoltunk, vagy tartózkodtunk az ünneprontó hangoktól. Pedig az ilyen csendben operáló, észrevétlenül tüzesedő-mérgesedó ellentétek veszedelmesek; a vihar sohasem pusztít annyit, mint az ártalmas gombák! A mi legújabb egyháztörténetünk írójának, ha lesz benne elég, mélyre látni tudó történetírói géniusz és ha lesz benne elég ítélni s az ítéletet kimondani merő bátorság, látnia és megítélnie kell a mi egyházunk eddig takargatott s csendben mozduló harcát 1 a kyriarchia és hierarchia guelf és ghibelin viaskodását. Kényes, érzékenykedéseket ébresztgető s csendességet zavaró bolygatás ennek az ellentétnek a leleplezése, ugy-e ? De a feszültségnek ki kell egyenlítődnie, még ha szikrák pattanak is, még ha egy kis menydörgés zug is fel. Most vagy megvan ez az ellentét s akkor a napfényre vele, hogy semmi, sötétséget kedvelő, csendet szerető árnyas velleitások ne lapuljanak meg a kulisszák mögött, vagy nincs — s akkor e pár szó leírása legyen óvó, kérlelő, kezet kézbe illesziő, szivet szívhez közelebb vivő békeszózaf. Valami fájó aggódás szorong keblünkben midőn a mostani zsinatunk egyes ügyeinek kifejlődését figyeljük. Ezek az „egyes ügyek" a lelkészi kar súlyának gyarapítását, anyagi helyzetének javítását célzó javaslatok. Fájó lélekkel látjuk talán csak a távolság okozza ezt? hogy amikor ezek az ügyek kerülnek a zöld posztóra, ez a hagyományos lova-gias, védelmező, még karddal-vérrel is védelmező, áldott testvéri együttérzés^ mely azokban a hóhérpalossal villámló vérzivaíarokban a lelkész mellé állította a világi testvéreket, ez ügyek tárgyalásánál mintha kiröppenne ebból a bizottsági teremből, sőt a szivekből is.