Evangélikus Őrálló, 1914 (10. évfolyam)

1914-06-27 / 26. szám

1914 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 303 Másképp érthetetlen előttünk, hogy az országos képviselőséget — ezt a legnagyobb polgári megtiszteltetést, feltéve, ha az tiszta eredetű — miért kell egyszerre leszállítani, lefokozni valami tilalmas, profán hivatallá, melyhez — oh temporal - a gyülekezet előzetes engedélye szükséges, mihelyt egy lelkész emelkedik fel erre a polgári kitüntetésre? Avagy egyházunk nem látja benne érdekét, hogy a polgárok összeségének kivonatában — a törvényhozók testületében — az avangélikus lelkész is ott legyen képviselőül annak a szellemnek, mely nemzetünk kulturális és gazdasági fejlődését a polgári és lelki szabadsággal együttesen akarja tovább építeni? De nem kézenfekvő feltevésül kínálkozik ennek a kyriarchai velleitásnak a megnyilatkozása, midőn jogtudós, kiváló jogász zsinati-tagjainak a jogfosztásnak, a gyámkodásnak és a politikai ellentétek behureolásának ilyen mesterien tömör stylű szabadságlevelét tudták megírni abban a §-ban, mely az országyülési képviselőség vállalását a gyülekezet előzetes hozzájárulásától teszi függővé, illetve megengedhetővé? Nem lehet-e nekünk itt valami kevésbbé előkelő motívumot megvilágítanunk, melyet magyarul igy hívnak: féltékenység? Hiszen ma minden társadalmi tagozat arra törekszik, hogy jogfejlődésünknek a demokratikus elvek szerint leendő és immár el nem odázható kiépítése idején a maga embereit állítsa a törvényhozásban a sajáí érdekeinek őrállóiúi? Olyan elviselhetetlen volna ránk, ha -- feltéve, de nem remélve — vagy tíz kiváló, jeles lelkészünk kiállana a parlament esatamezején eddig nagyon sokszor védelem nélkül maradt vitális érdekeink mellé az ott levő s küzdeni akaró világiainkkal egy harevonalon? . . . Vagy attól félünk, hogy az apostoli alázat és szerénység — ezek a kényszerült erények — igy nem fogják ékesíteni derék lelkészeinket? Akkor fogunk mi igazán és visszavonhatatlanul pusztulni, ha az az evangélikus önérzet, öntudat, bátorság — mely történelmi nagyjainkat glóriával övezte — kivész a lelkészből; akkor jő el a mi siralmas korszakunk, az evangéliumi egyház gerinesorvadásának korszaka, ha nem lesznek már a közéletben is egy fejjel kimagasodó, tehát egyenesen álló és járó lelkészeink. Evangélikus lelkészt ugyanis Magyarországon esak a fejéért, meg a szivéért s nem a — zsebéért fognak képviselővé megválasztani. * És van még egy másik ügyünk, amiről itt kell beszélnünk. Ez a lelkészfizetés-rendezés ügye. Agyonkezelt kérdés ez, annyi toldás-foldás rajta, mint azokon a reklám — amputált babákon, melyek a gumiáru kereskedések kirakatában álldogálnak. Méltán lehetne panaszkodnunk, midőn látjuk, hogy e kérdés lanyhán kezeltetik, hogy hiányzik ennek tárgyalásánál valami . . . Valami ... Az a magnetikus erő, mely elviszi a legnagyobb embereink szivébe, agyába annak a küzködő, esékeny egzisztentiáját támasztgató lelkésznek gondját, baját, aki örökös gazdasági krizisekkel bibelődik, aki napról-napra, hol kicsiben, hol nagyban hősies áldozatot hoz a szení ügyért, melynek zászlaja alá esküdött. Avagy mi annyira szerelmesek lettünk, mint egyház az inségeskedéshez, hogy mikor lehetne, akkor sem akarunk megszabadulni tőle. Még mindig gondosan igyekszünk, hogy a paritás meglegyen gyűléseinken a lelkészi és világi elem között s eltűrjük, hogy ma a tehetségeket érdemük szerint dotáló korban ott legyen országos törvénykönyvünkben, hogy a lelkészfizetés egyenlő a esendőrörmesterekével, a palotaőrökével; eltűrjük, hogy lelkészi karunk lassan, de biztosan kiszolgáltatassék a jövő-menő kormányok kényének. Ha a szerb és román egyházak a magyar államtól dominiumokat, kiváltságokat élveznek nagy és I