Evangélikus Őrálló, 1914 (10. évfolyam)

1914-05-30 / 22. szám

256 EVANGÉLIKUS ŐRÁLLÓ " 191* jesztő kovászként hat a társadalom bensejében. Természetes, hogy ily irányzatú kornak is más hang, más hangnem kell, a nagy tömegek jogos kivánságait méla dalokkal ép ugy nem lehet s nem szabad megkisérelni, elaltatni mint ahogy a tömeg pusztitni vágyó szenvedélyeit felserkenteni. Ma már nem lehet elég a túlvilág hite fényének ragyogtatásával biztatni, bátorítani a verítékező, siró, teher alatt görnyedő milliókat, hanem az igehirdetőnek ébresztenie, fokoznia kell az egymás iránti felelősségérzését s szava savával ki kell választania a jó és mást boldogitni kivánó érzéseket, a salak közül. Az élet ma kiterjedtebb, feladatai megnövekedtek. szaporodtak, utjai szétágazók, szövevényesek, igényi megváltoztak, mindez azonban nem elég ok arra, hogy az evangélium hatékonyságát elveszítse s meg ne mutassa uilággyőző erejét. Sőt nézetünk szerint az evangélium nem annyira a mult, mint a jövő számára van; s diadalait, legfényesebb győzelmeit a jövőben fogja aratni. De tudnunk kell igazságait — mindenki előtt a maga nyelvén hirdetni. Erre az Ur pünkösdi lelke tesz képessé. Ha ma nem tudjuk, ha a közöny ellen hiába hadakozunk, jele az, hogy nem vagyunk telítve az Ur lelkétől. Azért a lélek kiáradásának emlékünnepén az igehirdetők legyenek együtt, egy akarattal s kérjék az Istent, árassza ki mindnyájunkra, igehirdetőkre lelke hatalmát, hogy szólhassunk — kinek — kinek nyelvén; és a hallgatóságra, hogy örömest vegyék a beszédet, akár templomban, akár magánházban hangzik feléje. Rozsnyó, 1014. áldozóesütörtök. Smid István ev. lelkész. fl hitoktatás kiküszöbölése. Deszkát gyalultak Pesten a keresztyén világnézet ellenségei, ajtót akarnak csinálni, melylyel be akarják zárni a hitoktató előtt a tantermet, el akarják választani a gyermeket a lelkészétől, nehogy az — szerintük — a tudománynyal ellenkező vallásos nézetekkel telítse a zsenge gyermek lelkét. Ha tétlenül fogjuk nézni, akkor az ajtó talán sokkal előbb elkészül, mint hinnők Addig, amig esak a Galilei kör foglalkozott a hitoktatás kiküszöbölésével, az ember sajnálkozott ezen ifjak fölött, hogy jobb hitoktatásban nem részesültek, talán maradt volna egy kis morál a lelkükben, de most megdöbben az ember, mikor egy sereg tanitó lép fel, talán volt és van köztük olyan, akit az egyház juttatott kenyérhez, akire a magyar társadalom jövő nemzedéke, a szülők kincse van bizva. Ez az áramlat, melynek nagyon sok gyakorlati követője és hive van, nem fog megállani az ország szivében, hanem előbb-utób eljut a legutolsó faluba is. Pusztulás, erkölcsi sülyedés fogja nyomon követni ezt a vallás nélküli irányt, letörik az emberi sziv legszebb virágát és korót ültetnek a helyébe. Nem is a vallás fáj ezeknek, mondják ők, nem is a keresztyénséget akarják ezek a született nagy nevelők kiküszöbölni, hanem a papot. A szószék az ő területe — mondja — egyik nagynevelő, ott tanítsa a hittant, pedig nagyon jól tudja a legközvetlenebb tapasztalatból, hogy az ilyen nem kötelezhető órára a gyermek nem fog eljönni, mert ha nem volna nála katalógus, a tanár ur sem boldogíthatna annyi polgárt egyedül üdvözitő eszméivel. Éppen ez az, amit ezek a nagyszerű nevelők nagyon jól tudnak, hogy ha a lelkészt ki tudják túrni az iskolából, el van érve a cél, mert nem lehet többé rendszeres hitoktatást nyújtani. A lelkésznek nem lesz támpontja, hogy a gyermekektől megkívánhassa az órák pontos betartását, tehát nem lesz alkalom a vallásosságot megerősíteni, de annál több alkalma nyilik a szabadgondolkodó tanítónak a laikus morállal táplálni a gyermekeket. A tanitó legyen apostola a mindenféle felekezeti színezettől ment erkölcsi életelveknek, mert igazi, egészséges gondolkodású, szabad önérzetes jellemeket, csakis a vallásmentes morál alapján lehet elérni. Elhallgatják azt, hogy ezeket az elveket a keresztyénség évszázados jellemalakitó munkájából szűrték le egy kis hamisítással, vagyis nem akarnak egyebet tenni, mint ennek az évezredes fának a gyümölcseit saját felfogásukkal megmérgezve a gyermek lélekbe oltani, hogy hova-tovább az egész testet átjárja. És erre a mergező munkára találtak már egy csomó fiatal szabadgondolkodó tanítót. Elismerem, a magyar tanítóság képzettségét, de azt már nem hiszem el, hogy az a 19—20 éves korában kész tanitó, olyan ismeretkörrel, nevelői gyakorlattal, olyan kiforrott erkölcsi életnézetekkel bírjon, hogy a a reá bizott gyermekekből vallás oktatás nélkül igazi jellemeket tudjon faragni feltéve, ha megengedném a laikus moral helyességét. Hiszen az a tanitó is esak első tantermében egynéhány évi lelkiismeretes tanítás után alakul ki, ott lesz határozattá, ott lesi el a nevelés valóban nehéz és fáradságos művészetét. Áll ez a lelkészre is, pedig az nagyobb képzettséggel, más lelkülettel, később kerül az életbe s mégis évek kellenek hozzá, mig a keresztyén erkölcs alapjait biztos kézzel tudja a gyermek lélekbe oltani. Mert azt hiszem, hogy elleneink tisztában vannak azzal, hogy nem elég a gyermeknek azt mondani: ez