Evangélikus Őrálló, 1914 (10. évfolyam)

1914-05-09 / 19. szám

214 1914 elmondják e tekintetben véleményüket, készséggel közöltük és közöljük azokat, de magának a szerkesztőségnek e kérdést talán mégis jobban kell megérlelni s lehetőleg tökéletesen megindokolni a maga véleményét, ha azt akarja, hogy felszólalását az illető körök a legkomolyabban mérlegeljék. S valóban e pillanatban is ugy vagyunk e kérdéssel, hogy, ha azokat a már ismert ellenérveket meggondoljuk, de viszont figyelembe vesszük a mellette szóló indokokat is, szinte félve szólunk hozzá. Az ellenérvek sokaságát nem soroljuk fel. A ki lapunkban megjelent e tárgyú cikkeket olvasta, ismeri azokat. De viszont tagadhatatlan, hogy a mellette szóló indokok sem lehetnek kiálltó szó a pusztában. S itt bátran kikapcsolhatjuk — azt a sokak által egyedüli oknak gondolt — nemzetiségi kérdést, mert mi nem ebből a szempontból biráljuk el a helyzetet, mert azt valljuk és vallottuk mindig, hogy ez nem egyházi, hanem politikai kérdés s azért az egyházi életből ki vele még, pedig mindkét részről. De azt csak nem tagadhatja senki, hogy enélkül lehet száz olyan más ok, amely miatt egyeseket egyikmásik gyülekezet jelöltjei közül ki kell zárni, hacsak tudva és akarva azon gyülekezet romlását előidézni nem akarjuk. Mert, aki nyilt szemmel látja evangélikus egyházunk gyengeségét, sok helyen pusztulását, annak be kell ismerni azt, hogy ennek egyik lényeges oka az, hogy lelkészeink nincsennek ugy elhelyezve, mint azt az egyes gyülekezetek java, fejlődése megkívánná, — hanem egyszerűen a véletlenre bizzuk azt, hogy ki hová tud kerülni a nélkül, hogy akár az illető, akár a gyülekezet komoly számot vetne azzal, hogy meg tud-e az illető azon helyen felelni az ottanikövetelményeknek, igényeknek, ahová pályázik, vagy ahol megválasztják. S itt legyen szabad Magyarország összes más egyházaira rámutatnunk, s főleg a katholikus egyházra, a melyek e kérdést a lelkészek elhelyezésénél elsősorban veszik figyelembe. Nálunk egész kötet anekdotát lehetne összeirni azokból a furcsaságokból, a melyek az egyes lelkészválasztásoknál megtörténtek s a melyek az egyes jelölteket győzelemhez juttatták. Ez a mi gyengeségünk s az amazok erőssége ! Hivatkozunk főleg az autonomiára, mint olyanra, a mely nem engedi meg, hogy a gyülekezet szabad lelkészválasztási jogába bárki is beleavatkozzék. Hát ez valóban fontos érv ! De ha meggondoljuk, hogy gyülekezeteink hogyan élnek ezzel a szent joggal, hogy a lelkészt igen ritka esetben választja az egész gyülekezet — s ha néha igy is van, talán sohasem teljesen befolyás nélkül, — hanem csak egy néhány nagyhangú egyháztag ; s ma már a legtöbb helyen még a választók többsége sem vesz részt a választásban, hanem rendszerint a kissebbség; s ha meggondoljuk még azt is, hogy a túlhajtott autonómiát ép a nagyhangú vezérek használják ki a gyülekezetekben az által, hogy a legjobb akaratú s a legilletékesebb ajánlást sem veszik figyelembe s csak azért is, mert az autonomia igy kivánja, nem az lesz a pap, a ki oda leginkább megfelelne; s végül ha meggondoljuk, hogy ez az autonómia magával az egyházi felsőbbséggel szemben — azzal a felsőséggel szemben, a melyet maga a gyülekezet, illetve a gyülekezetek választottak s a mely felelősséggel, számadással épen az ő képviselőinek tartozik — mily ferde, sokszor tűrhetetlen helyzeteket teremt, talán még sem lehet az autonomiára hivatkozni akkor, a amikor épen a gyülekezet javát munkálja a törvényes felsőbbség. (Folytatjuk.)