Evangélikus Őrálló, 1913 (9. évfolyam)

1913-01-05 / 1. szám

EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 5 kik közül a legtöbb szintén diakónus, de tekintve a nagyvárosok ijesztő mérvet öltött egyháziatlanságát, z városi misszió intézménye ennek dacára is tovább működik és fejlődik. A legnagyobb veszély ma minden oldalról a keresztény ifjúságot fenyegeti, azért az ifjúság megmentése és megtartása képeai ujabb időben az egyház minden belmissziói tevékenységének úgyszólván gócpontját. E végett mindenfelé ,if/usági gondozókat" (Jugendwarte) kezdenek alkalmazni, kik egész idejüket, erejüket, tehetségüket s lelkesedésüket az ifjúság kereszteny szellemű gondozására fordítják. A „Rauhes Haus" is több ilyen ifjúsági gondozót állított már munkába. A diakónusok munkájukat teljesen Isten igéje szellemében tartoznak betölteni, s mint láttuk, gyakran segédkeznek a lelkésznek a bibliai órák, gyermekistentiszteletek, temetések s előadások tartásában. Azért kiképeztetés üknél a vallásos nevelés játssza a fő szerepet. A heti 30 tanórából 12 a vallási tárgyakra esik. Kiváló gondot fordítanak az ó és Újszövetség, az egyházi ének, az egyháztörténet, a hittan és a belmisszió történetének tanítására s arra, hogy valamennyi növendék tökéletesen megtanulja a harmóniumon való játszást. Ehhez járulnak aztán a profán tárgyak, melyeknél főképen a gyakorlati irány dominál. A hetenkénti bibliai ép ugy mint az „előadási estély," melyeken az írásmagyarázatban s előadások tartásában gyakorólják magukat a növendékek, teljesen építő jellegű. A diakónusképző-intézetbe való felvételnél nem kívánnak bizonyos határozott előképzettséget, haném belső hivatásérzetet. A testvérek kiképeztetésük s alkalmaztatásuk után is az intézet kötelékébe tartoznak s továbbképzés végett időről-időre konferenciákat tartanak. Mindenből megismertük azt az áldásos tevékenységet, melyet Németországban az egyház szolgálatában álló hivatásos belmissziói; férfimunkások, a diakónusok kifejtenek. Hála Istennek, honi egyházunkban is mind nagyobb lendületet vesz a belmisszió ügye. Mindenfelé alapítunk árvaházakat, menhelyeket, konfirmandus otthonokat, kórházakat s bizony városaink s főképen szép fővárosunk is mindinkább oda fejlődnek, hogy a lelkészek egymagukban képtelenek az egyes lelkek gondozását, megmentését végezni. Azért nekünk is egyre égetőbb szükségünk lesz diakónusokra. Diakónissza anyaegyházunk már van. Gondolkodjunk felette, hogy hol s mikép lehetne egy diakónusképző-intézetet is felállítani. Ismét közelebb jutottunk egy évvel 1917 hez. A reformáció 400 éves jubileumának egy ilyen intézet felállításával is méltó és maradandó emléket emelhetnénk. Kalászok az élet kenyeréhez. Gyűjti: S. Ö. 2. Mennyei atyánk napokra osztotta életünket, nyilván azért, mivel egyszerre nem birunk el tcbbet egy napnál. Sok ember tovább jutna, ha ugy venné az életet, amint van; e helyett azonban azon törik fejüket, hogy mit hoz majd a jövőhét, vagy épen a következő esztendő s így mintegy belegyötrik magukat az örökös rettegésbe. Ugy emlékszem rá, mintha tegnap történt volna, mikor kis fiu koromban édes anyámnak almát segítettem télre a pincében elrakni. Annyit markoltam amennyit csak tudtam s mind egyszerre akartam helyére vinni. Egyszer csak leesik belőle egy, aztán a második, harmadik, mig végre valamennyi szétguiult a földön. Édes anyám nevet'tt s igy szólt: „Ebből most tanulnod kell valamit.Aztán megfogta kis kacsóimat s egyetlen egy almát szorítva közéjük azt mondta: „így, most vidd ezt a helyére, aztán jöjj egyenként a többiért". Már gyakran gondoltam erre, ha olyan embereket láttam, a kik sok jót tehettek volna, ha nem akartak volna egyszerre elyan sokat végezni Ne töiekedjünk azért egyszerre egy egész esztendőt felölelni, ne is gyötrődjünk a jövő hét teendői miatt, hanem valahányszor reggel felébredünk szóljunk, igy: line, ismét itt van egy nap. S akár sokat, akár keveset végzünk benne, legyen ez kérésünk: Uram, segits, hogy neked éljem e napot!' B E La É Li E T. Nyilatkozat. Az Evang. Őrálló 51. számában olvasható elvi döntés cikk azt állítja, mintha az egyetemes nyugdijintézeti bizottság egy nyugdíjazott s most újból hivatalt vállalni szándékozó lelkészre nézve jogsértő határozatot hozott volna. E közlés tévedésen alapul, mert ily esetre vonatkozó határozatot a bizottság egyáltalában nem hozott, de nem is hozhatott, amenynyiben arra hiányzott az anteaktaszeiü alap. Mindössze az történt a f. évi december 12-dikén tartott biz. ülésben, hogy a napiiendre felvett ügyek elintézése után, megismertettem azon válaszomat, melyet egy nyugalmazott lelkész kérdésére adtam, aki tájékozódni kivánt arról, hogy ha reaktiváltatná magát: vájjon miként befolyásolná ez az ő nyugdíj-jogosultságát? Mire nézve neki azon tájékoztató feleletet adtam, hogy abban az esetben, eddig élvezett nyugdija elvonatnék tőle azon naptól kezdve, amikor újból rendes lelkészi fizetés élvezetébe lépne. És pedig természetes következmény lenne, mert ámbár a nyugdijintézeti szabályrendelet ily esetre nem provideál, de azt elvileg kimondja, hogy nyugdijat csak nyugalomban levő lelkész élvezhet, miből önként következik, hogy hivatalban álló lelkész nem kaphat nyugdijat.