Evangélikus Őrálló, 1913 (9. évfolyam)

1913-12-20 / 51-52. szám

534 „Nagy, igen nagy az a terület, mely előttünk megmunkálásra vár, mely nagy munkaterülettel szemben ami erőink vajmi szerények, eszközeink fogyatékosak, hiszen fájdalom, magyar hazánkban talán éppen a mi hitfelekezetünk számerejében csaknem a legkisebb." „Ne várjuk mi sem a felkelő napnak fényes sugarától, sem pedig a mesebeli sült galambnak a véletlenétől egyházunk sorsának jobbra fordulását, keressük annak épitő eszközeit első sorban saját hatáskörünkben. Ne hántorgassuk mi sem szóval, sem írásban bajainkat, ne sirassuk anyagi erőinknek fogyatékosságát, de álljunk a saját talpunkra, lépjünk valahára a tetteknek igazi mezejére, a nemesitő munkára, a dologhoz fogás legyen ami legfőbb programmunk. Ha összefogunk, ha mindannyian — hogy ugy mondjam — neki gyürkőzünk, ha létünkért dolgozunk, ha nem vonjuk meg ott, ahol szüksége mutatkozik, anyagi filléreinket sem, — ha ezzel a munkával és anyagi áldozatokkal is példát statnálunk, akkor az az előttünk fekvő nagy terület meg lesz munkálva. Uallom és hiszem, hogy anyaszentegyházunknak feje és fundamentoma megváltónk, az Úr jézus Krisztus. 0 az erős sziklaalap egyedül, mely egyszer vettetett s melyet végtelen időkön át pótolni s épiteni nem kell. Megdönthetetlen tanai, az evangéliom örök igazságai emberileg felfoghatóan az ágostai hitvallásban vannak tételekbe foglalva oly megdönthetetlen erővel, hogy azokból sem elvenni, sem pedig azokhoz hozzát tenni beláthatatlan hosszú időkig nincsen szükség. Ezen alapon állva, erős meggyőződéssel vallom tehát e helyről, hogy szivből lélekből Lutheránus vagyok, jól eső büszkeség vesz rajtam erőt, hogy annak születhettem. De amily tántoríthatatlan hive vagyok egyházamnak, ép oly mértékben tartom tiszteletben minden embernek vallásos meggyőződését, keresem és tisztelem az emberben a valódi, tetőtől talpig való igaz embert s igy az én személyem a vallásfelekezetek közötti feltétlen békességnek, a türelemnek, a keresztyén szeretetnek az ápolója és annak hive marad mindenkor. Különösen két dologra van egyházunknak feltétlen szüksége az elmondottakon kiviil, az egyik az előhit, a másik annak ikertestvére a munkás szeretet. Ezt a kettőt van hivatva életre kelteni a belmisszió. Ennek a leghivatottabb munkásai a lelkészek, de már csak az egyetemes papság elvénél fogva is, ennek gyakorlása elől egy világi sem, egyetlen evangélikus hivünk sem zárkózhatik el. Minden épgondolkodásu Lutheránus embernek elengedhetetlen kötelessége, hogy első sorban önmaga, azután hozzátartozóin s környezetén végezze ezt a missziói nemes mnnkát. Uallási és polgári szabadságunkat, egyházi és nemzeti alkotmányunkat egy és ugyanazon országos törvények biztositják, magyar történelmünknek fényes lapjai tanusitják nem egy esetben, hogy vallásszabadságunknak védelme egyúttal nemzeti alkotmányunknak védelmét is jelentette. Hiven elődeink erényeihez az ő nyomdokaikon kivánunk haladni a jövőben is s igy legkeöesebb, amit egyházunk minden egyes tagjától joggal elvárhat, — amire már Megváltónk is kötelességképen reá mutatott, hogy tudniillik honpolgári kötelességének mindenikünk híven tegyen eleget. Nem is hiszem én, feltételezni sem akarom, hogy egyházmegyénkben csak egyetlen tiszttársunk, avagy hívünk is ekadjon, ki magáról megfeledkezve, hozzá nem méltó haza ellenes tendentiáknak dobná oda magát s akár a haza, akár annak alkotmánya^és törvényeink ellen izgatni merészelne, — ezen merénylő bizonyára és elsősorban az én legnagyobb sajnálatomra, velem szemtől szembe találná mag it. Ezen egyes kiszakított mondatokból is megállapítható, mily erős protestáns meggyőződésű, kiforrott gondolkodású, hivatása magaslatán álló etőtől talpig igaz Lutheránus vezért nyert a nógrádi egyházmegye Okolicsányi Qyula felügyelőben. És mi jogosan hisszük, sőt megvagyunk győződve róla, hogy Okolicsányi Qyula méltó utódja lesz nagynevű elődjének, azok között közvetlenül annak a Beniczky Árpádnak, kinek emléke kitörölhetetlenül élni fog sziveinkben mindörökre. Ezután Rákóczy Istuán másodfelügyelő körvonalozta röviden azon irányelveket, melyektől vezéreltetve működni óhajt. Miután megköszönte az egyházmegye bizalmát, bizonyos büszkeség tölti el kebelét, hogy őt az isteni gondviselés — magyarországi ág. h. ev. egyházunk egyik legnagyobb egyházmegyéjének másodfelügyelői székébe ültette, másrészt ezonban aggodalom és kétkedés fogja el, vájjon ezen fontos hiuaíásának megfelelni képes leend-e? Kijelenti, hogy működése irányára egyéb programmot nem adhat, mint azt, hogy egyhm. felügyelőnk oly szépen s alaposan kifejtett intentiói szerint az ő nyomdokain kíván haladni. Majd igy folytatja: „Szeretett magyar hazánkban nekünk világiaknak az egyház ügyeivel foglalkoznunk oly szent kötelesség, amelyet szem elől téveszteni egyikünknek sem szabad. Foglalkoznunk kell az egyház ügyeivel, mert nekünk dominiumaink, beneficiumaink nincsenek, tehát egyházi életünk ereje csakis annak erkölcsi alapjaiban és a társadalom részéről nyújtott megbecsülésben találja