Evangélikus Őrálló, 1913 (9. évfolyam)

1913-12-13 / 50. szám

Melléklet az Euaiigelihus Őrálló 50. számához. Zsinati istentiszteleti beszéd. Gedulij Henrik eu. püspöktől. Mélyen tisztelt ünneplő közönség

1. Az Urban szeretett testvéreim / Huszonkét esztendővel ezelőtt, ugyancsak verőfényes decemberi napon, fényes, nagyszámú közönség gyiilt egybe ezen, nekünk, magyarhoni ág. hitv. ev. keresztyéneknek annyi nemes tradicionális emlékkel megszentelt deáktéri templomunkban. Az arcokon a történelmileg jelentős fordulatok átérzéséből fakadó ihlettség, lelkesség visszatükröződése, a szemekben boldogság csillámló könnyei, a szószéken ihletett próféta alak és ajk, amely szólja vala a nagy igéket atyáink küzdelmes múltjáról és a fiak nagy hitéről, nagy felelőségéről, nagy jövendőjéről. Valami édes, felemelő, lelkesitően boldogító érzés vonult át a sziveken, — láttára annak, hogy százados évfordulók dicsőséges munkájának osztályosaijá szenteli őket az Ur, — az 1791-ben serénykedő zsinati atyák 1891-ben tettre hiuott késő ivadékát. És ez az ünnepi érzés átvonul a zsinati atyák három esztendeig tartó egész munkálkodásán. Lázasan, de mégis meggondoltan, férfias nyíltsággal, nemes hévvel és becsvággyal, de mégis az elágazó vélemények kölcsönös tiszteletbentartásával, — lelkes rajongással a Krisztus anyaszentegyházának széttéphetetlen egységéért, de nem kisebb rajongással az evangelium egyházát jellemző szabadság szelleméért végezték a szervezésnek, a századok óta szétszórt tagok egy alkotásba, egy alkotmányba fűzésének gyönyörűséges feladatát. És az Urnák áldása volt rajtuk. Pezsgő elevenség vonult be a csendes rejtekhelyekbe: gyülekezetekbe, egyházközségekbe, esperességekbe. A töruényesitett uj szervezetben mindenki megtalálta a hozzá méltó, neki kedves munkakört, — az Áronok és Qiedonok, a Priseillák és fíquillák Istentől nyert eharismáik legjavával igyekeztek az épités nagy munkájából az Ur dicsőségére kivenni részöket. Az az édes, nagy tudat, hogy immár alulról felfelé végesvégig ki van építve az Ur egyházának alkotmánya és semmiféle jogos vágy, törvényes törekvés, semmiféle, az Ur egyházának javát célzó eszme nincsen többé meddőségre kárhoztatva a külső rend hiányos keretei miatt: sok szunnyadó erőt, sok pihentetett szellemet hivott az egyházi közélet sorompói elé nemes bajvivásra, mintha esak egymás szeméből olvasták volna ki a szózatot: jer, most már igazán cselekedjünk az Úrért, cselekedjünk a mi dicső multu és ép oly dicső jövendőjü evang. egyházunkért erőink legjavával I A régi alapon, a régi munkaeszközzel felemelkedtek hát Nehemiás védőfalai, — „az uj törvény az uj alkotmány királyi pecséttel ment hódító útjára tüzoszlopként a még mindig pusztában vándorló egyház nehéz utján elől". (Zelenka zsinati záróimájából.) fl törvény holt betűje ezúttal éltető szellemmé vált, mert a törvényhozás művén is maga az éltető Krisztusi szellem vonult át . . . Ugy lesz-e most is? Most amikor 22 esztendő tapasztalatával emlékezetünkben, nagy alkotások ébredező csiráival a közvéleményben, nagy reménységek féltő ápolásával sziveinkben újból törvényalkotásra gyűlt egybe a Pálok és Péterek, Jakabok és Jánosok, Áronok és Gideonok, Aquillák és Priseillák fényes gyülekezete? Ugy lesz-e most is, amikor az ujabb 22 év fájdalmas tapasztalatainak hatása alatt sokan csüggedő kétséggel kiáltanak, hogy: vesztett autonómiánk romjai felett tehetetlen koldusokként huzzuk meg magunkat, — ha szóba állanak velünk, jó, — ha némán kell pusztulnunk, úgyis jó; a protestantizmus régi, országos tekintélye letűnt, szertefoszlott, — idegen világnézetek és az egyháztól idegen törekvések gyilkos mérge kilúgozta egyházunk testéből a realitás erejét és többé árnyéka sem vagyunk a még esak 20 előtt is szellemi tekintetben uezérszerepre jutott és szinte megdönthetetlennek látszó tekintélyű protestantizmusnak ! Tehát ugy lesz-e ? Lesz-e áldás a munkán, amelyhez Isten szent nevében hozzáfogunk? . . . Íme, minden, még néha-néha a saját szivemben-