Evangélikus Őrálló, 1913 (9. évfolyam)

1913-12-06 / 49. szám

508 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1918 Az építő és fejlesztő elemet csupán a Krisztusi igazságok képezhetik, a hitélet tisztasága; az adminisztráció csak az a keret lehet, amely annak fennmaradását előmozdítja. Az a lelkész, az az esperés, aki inkább adminisztrálja egyházát, avagy egyházmegyéjét, mint erkölcsiekben, lelkiekben tanítja és vezeti, az a formát fölébe hetyezi a lényegnek s előbbivel utóbbit megöli. Hallom már az ellenvetést, hogy a reformáció első századában mind a két elem: az adminisztráció és a hitélet vezetése egy kézben, a lelkész kezében volt és mégis gyarapodtak és fejlődtek a protestáns hitközségek. Ugy is van ! Az adminisztrálás akkoriban a cura pastoralisban teljesen benn volt foglalva, csakhogy annak csak kiegészitő és mondjuk, alárendelt részét képezte, hisz eme első évtizedekben úgyszólván nem is voltmit adminisztrálni! Aconsistoriális egyházrendszer eme korszakában az egyházi gyűlések (zsinatoknak is neveződtek) inkább arra a célra gyűltek egybe, hogy szabályzatokat hozzanak liturgikus dolgokban, határozzanak nyelv dolgában stb. A regimen morum diseiplinaeque a konziszíoriumban is egyedül elnöklő lelkész-esperesnek úgyszólván egyedüli jogkörébe tartozott. De a konzisztoriális rendszer eme formáját esak a kezdetlegesség és szükségszerűség hozta magával. Az ekklézsiák virágzása azonban tagadhatatlanul csupán ott kezdődik, amikor az ekklézsiák a XVII. században egyre-másra világi felügyelőket választva, az adminisztrálás terhének javarészét azok vállára helyezték s megalakultak a nagyrészt világiakból álló egyháztanáesok. Ezen támasz nélkül bajosan állhatták volna ki az immáron konzisztoriálisból preszbiterialissá lett egyházaink az üldöztetések, dragonadák és regnum marianumi zaklatások és elnyomás szomorú korszakát. És ime, ma mit látunk? Egyházi életünk sok vonalon a „zu viel regieren'.-t árulja el. És önkéntelenül is kutatjuk ennek okát. Ime egy! A XVlll. század feluilágosodási irodalma esak szolgálatába szegődött ama érzéseknek, amelyek akkoriban a nagy tömegek lelkében mindinkább öntudatra keltek s amelyek abban csúcsosodtak ki, hogy a tömeg elégtelennek találta azt a viszonyt, amelyben mint egyén az államhoz, mint hivő az egyházhoz állott; a természettudományok csodálatos föllendülése pedig támogatta azt a felfogást, hogy csak azt kell hinnünk a szentírásból, ami a józan ésszel megegyeztethető. Ez a lelkekben végbemenő változás vulkánszerü erupciót lelt a nagy francia forradalomban és teljesen készületlenül érte egyházunkat is, amely — elkésve a lelkiekben való irányitással, a tömeg eme vágyainak az egyház tanaival való megegyeztetésével — igy fait accompli elé állítva, belenyugodott a hivők eme felfogásába. Bevonult tehát egyházunkba is a racionalismus, amely mozdulatlanságot, fásultságot, közönyt terjesztett a hitélet terén. fí XVlll. század küzdelmeiben aktiv vezető világi elem a XIX. században az egyház keretében puszta reprezentáló elemmé lett, — tisztelet a nagyszámú kivételnek ! — a lelkészi kar nagy része pedig inkább az adminisztráció terén igyekezett érdemeket, munkát, és kielégítést szerezni. És nem lehet csodálnunk, hogy ez a nisus egyikmásik egyházmegyében autokratizmuszra vezetett. A világiak nem érdeklődtek kellőképen az egyház dolgai iránt, valakinek pedig csak kellett teljesíteni az egyházi adminisztrációt, tehát a lelkész vette azt át az egész vonalon. És odajutottunk, hogy az ily egyházmegyékben az exekutiv hatalom révén a hivő az egyháznak esak fenyitő, megtorló kezét érezte s vele szemben a hitéleti irányítás, az erkölcsi javakban való megerősítés és fejlesztés ellanyhult. Pedig az egyháznak, mint ilyenek, inkább a Krisztusi szeretetet és megbocsájtást, a jóra való vezetést kell obszerválnia a hivővel szemben! .... Megtorlással vagy hoszulejáratu szigorral még nem sikerült hitbuzgóságot kelteni avagy fejleszteni! Nem azt akarom evvel mondani, hogy az egyház ügyeinek vezetésében a világi elém teljésén elvesztette a talajt. Korántsem! Elvégre, ha jól nézem a dolgot, a XIX. század nagy küzdelme a hierarchizmusz és kiriarehismus között egyházunkat sem kimélte meg és sok tekintetben, mintha az utóbbi javára dőlt volna el, legalább a felső fokon. Sok egyházmegyében épen a világi és mondjuk a politikai életben vezérszerepet játszó egyének dominálnak; nincs egyetemes püspökünk, de van egyetemes főfelügyelőnk, ez tárgyal a kormánynyal stb. De azt is látjuk, hogy világi elemünk az épités munkájában jóval kisebb részt vesz ki a jelenben, mint a múltban! A világiak részéről hitéletileg tapasztalható indifferentizmusz az adminisztráció túltengése egyfelől, másfelől voltak okai annak, hogy egyházunknak egyik korszaka sem oly szegény alkotásokban, egyházfejlesztő tényekben, mint a XIX. század! . . . Felekezeti iskoláinknak egykori szellemi magaslatukról való leszállása is a csak nemis ásatog korbeli multakkal szemben abban leli magyarázatát, hogy mig a mult a tanterveknek vidéki szükségletek szerint való megállapításának, iskolai mintatipusoknak, egyéni nevelési rendszernek, a tanár és tanitvány egyéni kvalitásai kifejlesztésének, szóval az emberi és nemzeti szellem sokoldalú kifejlesztésének tág teret nyitott, addig a ma, főleg az 1883. XXX. t.-e. nivelláló, uniformizáló