Evangélikus Őrálló, 1913 (9. évfolyam)

1913-12-06 / 49. szám

1913 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 41 7 Az egyházi háztartás a zsinati jauaslatban. Irta: Tompa Mihály. (Folytatás.) flz általános jövedelmi pótadónak e. adóval való megadóztatását két okból tartom szükségesnek. flz egyik az, hogy mindenféle kimutatásnál (mint p. o. a közalapi, adóalapi kimutások) ki kell mutatni a hivek egyenes állami adójánál az ált. jöv. pótadót is. fl mi, ha erre e. adó kivetve nincsen, csak zavart és keveredést csinál, fl másik pedig — s ez még az előbbinél is fontosabb — az, hogy ha valakinek keblezett adóssága van, ugy az ált. jöv. pótadó egészbeni vagy részbeni törlésével adóleszállitásban részesül. Nagyon helyesen. Mert ha valakinek 100,000 korona értékű ingatlan birtoka van, a melyet azonban 20,000 korona keblezett adósság terhel, tulajdonképen csak 80,000 korona értéke van, tehát jogos és méltányos, hogy kevesebb állami adót fizessen, mind az, a kinek 100,000 koronás ingatlanán semmi teher sincsen. De épenigy jogos és méltányos, hogy az ilyenek e. adóján is könnyitsünk, a mit ugy tudom legkönnyebben megtenni, ha az ált. jöv. pótádót ts megadóztatjuk. A 306. §. első bekezdését, mely a nem vegyes házasságoknál mindegyik fél állami adójának megadóztatását mondja ki, magától értetődőnek, — épen azért fölöslegesnek tartom. fl második bekezdést pedig, mely a vegyes házasok á. adójának megadóztatásáról szól, a következőleg módosítanám: „Vegyes házasságban élő evangelikus egyén más vallású hitvestársa, vagy pedig közös állami adójuknak csak fele, illetőleg egynegyed része (filiákban) után adóztatható meg százalékos adóval". Szükségesnek tartom ezt a módositást azért, mert ha meghagyjuk a javaslat eredeti szövegét, mely azt mondja, hogy az evang. fél csak saját á. adój_ után adóztatható meg, ugy ahárhányszor megtörténik majd, hogy az az evang fél, csakhogy kibújhasson az e. adó fizetése alul, egyszerűen átiratja á. adóját, sőt talán ingatlanát is más vallású hitvestársára s mi bottal üthetjük a nyomát a vegyes házasok á. és e. adójának! Mig az általam javasolt módositas lehetetlenné teszi a törvény ilyen megkerülését és kijátszását. Ezen módositás ellen egyedül azt lehetne felhozni, hogy igy sok esetben annak a más vallású házastársnak vagyona, illetve adója is meg lenne adóztatva evang. egyházunk javára. Ez tökéletesen igaz 1 De ha figyelembe vesszük azt, hogy a magyar közjog szerint a házasság azok között a házasfelek között nemcsak élet, de vagyonközösséget is jelent, ugy azonnal megszűnik ezen módositás absurditása! S hogy az a másik fél se szenvedjen rövidséget, tessék az ily házasok á. adójának másik felét meg a más vallású házastárs egyháza javára megadóztatni! Igy legalább meglesz a teljes paritás és viszonosság és sem az ilyen különböző vallású házastársak, sem pedig egyházaik nem szenvednek rövidséget és nem hányhatnak egymás szemére semmit. fl 307. §., mely szerint „az egyházközségből eltávozott tagok az őket kivetés utján terhelő kötelezettséget mindaddig tartoznak teljesiteni, mig más egyházközség kebelébe való felvételüket nem igazolják"; sem nem világos, sem nem praktikus, sem nem igazságos. Ellenkezik ez azon alapelvvel, hogy megadóztatni t. i. személy adóval csak egyházközségi tagot lehet. De meg keresztülvihetetlen is! Hogyan tudom én behajtani Péteren vagy Pálon, a ki talán az ország másik részére költözött, még 2, vagy 3 év múlva is a rá ezen §. alapján kivetett e. adót ? Meg hogyan tudom én meg, hogy ő más egyházközség kötelékébe nem vétette fel magát ? Ez olyan bonyodalmakat és zavarokat csinálna s az egyházvezetőknek annyi dolgot adna, hogy inkább maguk fizetnék meg az ily egyének e. adóját, mintsem azokkal éveken keresztül vesződjenek! E helyett a §. helyett tehát én a következőt ajánlanám ! „Az egyházközségből eltávozott tagok a személyes járandóságot abban az egyházközségben fizetik, a melyben őket az összeírás, illetőleg a kivetés találta". Ez teljesen elég. Ezen módositás alapján meg lehet adóztatni mindenkor, anélkül, hogy a vezetők munkáját fölösleges és sokszor hiábavaló teherrel szaporítanák. (Folytatjuk.) Adminisztráció és belmisszió. Az adminisztráció — bármely rendszerben jelentkezzék is —, mint exekutiv hatalomnak birlalója, autokratizmuszra, abszolutizmuszra hajlik és osztozik a hatalom két legsajátosabb ismérvében: abban, hogy puszta létezésével nyomást gyakorol a vele szomszédos hatalomra, de legfőképen az alája rendelt közegre; másodszor, hogy hatalmát mindig még teljesebbé akarja tenni. Nem is volt soha jó arra, hogy a meglévőket megtartsa és megvédje.gÉpen ezen konzervatív jellegénél fogva, — mivelhogy a protestantizmusszal, mint a fejlődés elvével ebben a tekintetben ellentétben állott és áll —, nem is alkothatta annak esszenciális, épitő elemét.