Evangélikus Őrálló, 1913 (9. évfolyam)

1913-11-29 / 48. szám

494 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1913. tor buzgólkodása révén látjuk előesillanni. És azért méltán fohászkodunk szivünk mélyén: Uilágosság és Élet Ural Tégy velünk jeleket éscsodákat, hogy valamenynyien felismerjük az élet és igazság utait, hogy aztán járhassunk a Te ösvényeiden. Hogy a lelkészek nemes kötelességteljesitésének, ellankadni nem tudó és nem akaró buzgóságának teljességére épen napjainkban menynyire nagy szükségünk van, mi sem mutatja jobban, mint az áttérési és reversalis statisztikának ránk nézve felette kedvezőtlen alakulása és a szektáknak épen a mi egyházunk rovására való terjedése. Kérve-kérem, intem és figyelmeztetem tehát kedves lelkésztársaimat, tegyenek meg mindent, de mindent e szomorú viszonyok megváltoztatására. Egyházkerületünk a legnagyobb súlyt helyezi a belmisszió tüzetes gyakorlására. Ez az a sarokpont, amelyet tudatosan okkupálva, onnan sikerül kivédenünk az ellenünk törő ellenség minden támadását, legyen az hitközöny, vagy seeíárius hajlam, vagy reversális hajsza. Eleven, tudatos küzdő táborrá kell nevelnünk gyülekezeteink népét, szószékről, közgyűlésekben, vallásos estélyeken, házankénti látogatások által s minden elképzelhető módon és erővel, hogy velünk együtt tanuljanak és szeressenek küzdeni egyházunk existentiális érdekeiért. Kicsiny mustármagból nőnek terebélyes fák. Legyen meg bennünk a kezdeményezés bátorsága, még ha eleinte látszólag kevesen is tartanak velünk. A nemes irányban folytatott kitartó munka hóditó erővel bir. A buzgó lelkész öntudatos serkentése tüzoszlopként jár a hivek előtt és sok szunnyadó erőt képes tettre hivni. fíz apostoli lelkesedés tettre gyújtó lángja és a felelősség nagy tudata kicsiny gyülekezetekben, szerény falusi körben épen ugy, mint népes, nagy városokban kijelöli a munkatért a belmisszió végtelenül tágas munkamezején. Nem lehet eléggé elmaradt hely és szegényes környezet, amelyben ne lehetne, sőt épen ezért ne kellene tudatosan hozzálátni a belmisszió nagy müvéhez, fí ki kényelem szeretetből, vagy megszokott szenvedélyeinek, passzióinak, szórakozásainak féltése miatt, vagy a közte és gyülekezete közötti viszonynak esetleges meglazulása miatt, vagy meri egyéb akadályoktól tart, nem ragadja meg az ekeszarvát : az nem méltó a lelkészi palástra nem arra, hogy az evangélium hű bajnokául tekintessék, fíttól se tartsunk, hogy agitációnkat, gyülekezeteink tudatos szervezését a kivülről fenyegető veszélyek ellen bárki is fanatismusnak, a felekezeti türelemmel és szabadelvüséggel vössze nem egyezhetőnek tartsa. Óh ezekre a jelszavakra már nagyon is sokat fizetett reá egyházunk. Mindig csak mi áldozzunk, mi tűrjük veszteségeinket azon vallásfelekezetek előnyére, amelyek hangoztatják, de meg nem valósitják velünk szemben a vallásfelekezeti türelem igéit? Egyházunk existeneiájával fizessük meg az ellenfél csalfaságait? . . . Ideje már az álombol felserkennünk és hiveink szemeit megnyitnunk, hogy itt a küzdelem már húsba-vérbe vág . . . „mert ami tusakodásunk e részben e világ hatalmasságai ellen megyen." Ha valaki tudatosan evangelikus, akkor az ő evangéliuma igazságainak diadaláért való küzdelmet a gyávaság vádja nélkül tulajdonkép soha abba nem hagyhatja. Áll ez első sorban a lelkészekre. Ha nálunk lehetne fanatismusról beszélni, — még mindig meg volna az a keresztyén lelkiismeretbeli megnyugvásunk, hogy ez a világ legjogosabb fanatismusa volna. És higyjék meg kedves lelkésztársaim, hogy a fontos engedékenységet még ellenségeink is megmosolyogják, nem hogy az hiveinknek tudna imponálni. Én tehát nem félek semmiféle, a jogos önvédelem talaján keletkező küzdelemtől, — ám ütközzenek meg egymással a különböző világnézetek, azt az egyet tudom, hogy az én álláspontom mellett ott áll a Krisz-