Evangélikus Őrálló, 1913 (9. évfolyam)

1913-02-01 / 5. szám

1913 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 7 < szógyenitéstől mentes életsorsot biztosítson ? S nem volna-e kötelességünk nekünk, mostani papoknak, mindent elkövetni arra nézve, hogy a jövendő papözvegyeket és papi árvákat az ilyen sorsra jutástól megkiméljük? Én azt tartom, hogy igen; ón azt tartom, hogy özvegyeink és árváink érdekében kell még tennünk valamit; kell az egyház érdekéből, kell a saját csíiiádapai reputációnk érdekéből, mert hiszen ha valakire e világon, mireánk is vonatkoznak a nagy apostolnak mély értelmű igéi : Sí p-idig valaki az övéiről és főképen az ő házanépéről gondot nem visel, a hitet megtagadta és roszabb a hitetlennél. * Kell! De miként? — fogják kérdezni talán. Feleletem: létesítsünk mi is egy papi özvegy és árva intézetet! Ismeretes dolog, hogy közegyházunkban ujabbaji sokszor vetődik fel az a kérdés, mivel kellene a reformáció négyszázados évfordulóját emlékezetessé tenni egyházunkban. Az egyik ezt javasolja, a másik amazt. Legjobban tartja magát, ugy látszik, az a vélemény, hogy egy országos jeilegü irgalomházat, betegházat, talán kórházat kellene létesíteni ez alkalomra. — Én a magam résseről szívesen elismerem azt, hogy ez az eszme szép s az evangelikus egyház gondolatkörébe nagyon beleillő, de hát kénytelen vagyok mégis mindenkit arra kérni, hogy az általam fentebb hangoztatott eszmének adjon elsőséget felette. Először is azért, mert a mi viszonyaink között az irgalomház eszméje csak nagyon kicsiszerü alakban valósitható meg; másodszor meg és főképen azért, mert egy ilyen intézménynek a létesítése nem szorosan vett egyházi feladat, lévén az a közálladalomnak a kötelessége, s mi ma nem is vagyunk abban a helyzetben, hogy az állam helyett vállaljunk át feladatokat; mig ellenben az általam hangoztatott eszme egyenesen egyházi jellegű, régi egyházi hiányon volna hivatva segiteni s kizárólag egyházi felkarolásra is van utalva, mert ha mi magunk nem, helyettünk soha senki nem fogja azt megvalósítani. Azért azt mondanám, hogy egyelőre tegyünk félre minden más eszmét és tervet, a mely 1917-re megvaiósitandónak felvetődött, s egy papi özvegy es árva intézet megalapozására irányítsuk összes figyelmünket, vessük össze vállainkat! Szélmalmok ellen nem akarok hadakozni; de ha valakinek mégis eszébe jutna minket ez eszme miatt önzéssel, talán kapzsisággal vádolni, annak csak a következőket juttatom eszébe. Mi, evang. lelkészek, ott vagyunk mindenütt, a hol valamit tenni és áldozni kell; járunk-kelünk, buzdítunk, verejtékezünk, spórolunk, vagyonokat gyüjtünk egyhazaknak ós egyleteknek; árva, szegény ós naplopó nem mehet el meghallgattatlanul házunk mellett. Önmagunkról megfeledkezük; minden vonalon mindig más az első nekünk, mí csak utolsóknak jövünk, ós ha nem jövünk is, abba is bele tudunk nyugodni. Körülöttünk gazdagodnak az emberek, un pedig szegények maradunk. Vehetné azért valaki uekünk rosz néven, ha végre valahára egyszer önmagunkra is gondolnánk; nem is annyira önmagunkra, mint inkább azokra, akiket a gondviselés reánk bízott: nejeinkre és gyermekeinkre, egy olyan intézménynek a létesítésével, a mely mintegy kiegészítője lenne nyugdíjintézetünknek, 8 eloszlatná az ez utóbbi altal ínég el nem fedezett hiányokat?! — En ugy érzem, ez is evangeliumi gondolat, a mely igen figyelemreméltó szükségen volna hivatva segiteni, s nem nekünk, papoknak, hanem magának az egyháznak kellett volna már légen erre a gondolatra rájönni s a mi agyunkban azt fölöslegessé tenni. A református egyház már régebben megmozdult ez irányban. A református egyház íme nem restelt ilyen mozgalmat megindítani s a papok özvegyeinek és arváinak érdekében a közáldozatkészséget is igénybe venni: és hát mi restelkedjünk-e, a mikor az életnek ez a sötét oldala elibénk is csak ugy mered, s esik ugy kell hogy fájón érintsen bennünket, mint a hogy őket érinti. A református egyház beutazza, alarmirozza az egész országot ez eszme erdekében: nincsen-e jogunk nekünk is ugyanazt tenni s kérni valamicskét attól a köztől, a melynek mi mindent áldozunk? A református egyház ezirányn mozgalma már odáig jutott, hogy a legközelebbi jövőben Hajdúböszörményben bekezdésül leteszi az alapkövét egy ilyen intézménynek, s mi vájjon tétlenül nézzük-e saját véreinknek e tekintetben való szükségét ? IJjra azt mondom: itt volna az ideje nekünk is megmozdulnunk s megtennünk a magunk kötelességét! Erdeke ez nem csak családjainknak, hanem magának az eg> háznak is, a mely midőn szolgáinak, mint családapáknak, szivébe békét varázsol, lelkűknek is ad szárnyakat; s egy ilyen irányú intézmény által némileg eloszlatná azt az idegenkedést is, a mely a papi pálya iránt napjainkban igen sok szülő ós ifjú szivében vert gyökeret. * Én itt egyelőre csak az eszmét vetem fel. Hogy azután ez az eszme milyen alakban s milyen méretek közt valósulna meg, az természetesen a jövő titka s ennek az eszmének a felkarolásától fog függni majd. De hogy megvalósítható, azt már előre merem állítani. Fogjunk csak össze