Evangélikus Őrálló, 1913 (9. évfolyam)

1913-08-16 / 33. szám

1913 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 319 A legnagyobb hisztorikusok sem fogják megfejteni azt a rejtélyt, amelyet egyházunk fejlődése ad fel: hogyan lehet, hogy mikor hontalanok voltunk e hazában, mikor nem vaskos bankókötegeket, de csontig vágó korbácsütéseket kaptunk az államtól, iskolákat emeltünk a virágzásnak soha el nem érhető fokára, épitettünk templomokat, melyeknek értékét ma a Műemlékek Országos Bizottsága állapitja meg, embereket neveltünk, kiknek emléke ma e törpe korban szédületes magasságba nézni kényszerít És ma? . . . Ma, az államsegély, az adócsökkentés, az iskolák államositása, tehát az egyházi tehercsökkentés puha korában az-egyházi élet hidegedik, a buzgóság hűl, az erszények és a szivetí bezáródnak. . , . Ezt a rejtélyt, ezt a fogas kérdést — szomorú dicsőség — mi adtuk fel a hisztorikus pszichiátereknek. Nekünk ezzel a talányiíyal nem lehet fölös lelki erőnket fárasztgatni. Egy a kötelességünk: számolni vele és tenni. Félre verni a harangokat, mert — elaludt a tüz! Ez a teendő. Akaratlanul is adalékul szolgálunk e rejtély megfejtésével, ha rámutatunk, hogy az egyházi tehercsökkenés — nil admirari — egyenes arányban van a buzgóságcsökkenéssel. Egyik a másikat szüli. Tévedés, hogy a terhek kevesbedésével nőni fog a buzgóság. Majd meglátjuk. Adjunk táplálékot a kialudó tűznek: tűzzünk célokat az áldozatkészséges egyházszeretet elé. A külső segitségvárás helyett önmagából fejlessze ki egyházunk a létfeltétéleknek megfelelő önfentartó akciót. Minden egyház belső életében van — nem is kell soká keresni — szerével anyag, amelyik munkára vár s közel áll a szivekhez. De a közegyháznak, az egyetemnek is van ilyen erőt felköltő, hívogató munkatere. Arról ma még nem is akarok beszélni — mert messze a ködös jövendőé, — bogy egyházunk — az evangélium egyháza — álljon élére a karitatív társadalmi munkának s ezzel szerezze meg a szalvusz konduktuszt ebben az atheista világban, de arról lehet beszélni, hogy vannak nekünk alakuló, épülő egyházaink, melyek ebben a sivár, meddő korban ráutalvák a támogató szeretet egyetemes és együttes istápolására. Itt is, ott is visszatérni látszik a régi daliás idők lelke, s egy-két me~ihletett ember töri a szikkadt, cserepesedett talajt és épülnek az uj egyházak A kulturális élet egy-egy forgalmasabb, kitettebb helyén felvonódik egyházunk tisztes lobogója is. Vájjon ebben a-sivár, sőt egyházellenes korban nem fokozott együttérzéssel, nem a legteljesebb megértéssel s a támogató testvéri szeretetnek nem a legnagyobb melegséggel keliene-é Összefognia egyházainknak a kőrakás munkájában? . . . Mit tanakodunk még, hogy mit, micsoda emléket emeljünk a reformáció négyszázados jubileumán? Hála a jobb meggyőződés feliilkerekedésének, a Luther-szoborterv már nem kisért, amely e'len legfelségesebb tiltakozás maga a Luther egyénisége. (? ? ? Szerk.) Ezeket az épülő oltárokat segítsük emelni a reformáció egyetlen méltó jubiláris emlékeiül. Nem akarom e tárgy minden kapacitáló szépségét, fenségét most megszólaltatni; ám ha ez a terv melegítené az egyházukért imádkozó, s dolgozó sziveket, majd megszóllaltat ez a terv régi. talán elnémult húrokat. A templom mindenkié. Itt némuljon el minden szűkkeblű lokalizmus. Ki tudja: gyermekeink hol fogják keresni a templomot, ahol apáik emlékével találkozzanak az Isten imádásában. Templomot, templomokat a Luther emlékének! . . . Ez az indítványom. Oh vajha megmozdulnának a szivek s a tetszhalott, a sokszor meggyászolt, visszasírt ősi buzgóságról ez összehordandó kövek kiáltanák: „a leányzó nem halt meg, csak aluszik". Duszik Lajos szatmári ev. lelkész. fl Dunánimiem egyházkerület közgyűlése. Pozsony városban gyűltek össze augusztus 12-én a dunáninneni egyházkerület kiküldöttei, hogy ez évi rendes közgyülé?üket megtartsák. Az érdeklődés nem volt valami nagy, különösen a világi képviselők kisebb számban jelentek meg, mint más

1 években. A számvevőszék és a különféle bizottságok már aug. 11-én egész nap munkában voltak, hogy a kerület ügyeit kellő módon előkészitsék. Ez a munka folyt 12-én is, a midőn