Evangélikus Őrálló, 1913 (9. évfolyam)

1913-08-16 / 33. szám

1913 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 357 protestáns ethikai elvi alapon — ebben tökéletes igazsága van. Ö félti őseinktől nagy áldozatok, sok vér és sok szenvedés árán kivívott autonómiánkat az állami beavatkozás romboló erejétől; — és felülemelkedve bármilyen politikai pártállások keretein, a tiszta protestáns gondolkozás légkörében el kell ismernünk, hogy az ő álláspontja mellé a helytálló evangéliumi ethikai érvek egész arzenálja sorakozik Igenis az volna az egyedül. helyes, az evangéliumi ethikai, történeti s gyakorlati szempontokat egyesitő álláspont, — a mire e sorok irója is utalt épen Prónay báró visszavonulási szándékával kapcsolatosan — ha az egész evang. egyházegyetem és az egész református egyházegyetem nem az elaprózott évi segélyek, de a két protestáns egyház fundátiós törvénnyel biztositandó — s legalább 40 —50 év előrelátható egyházi és iskolai szükségleteit kielégitő szabad rendelkezésre adott állami hozzájárulás követelésében egyesülne. Ez a megoldás megfér mindenkinek politikai és egyházi meggyőződésével és ennek sikere esetén nem kellene félnünk attól, hogy elveszítsük az egyházegyetem éléről azt a kipróbált vezért, a kinek ugyan lehetnek — ugy

; mint vannak mindenkinek — egyéni gyarlóságai, de hogy vezéri qualitások tekintetében mennyire kiemelkedik sorainkból, szemmeilátható onnan, hogy a Pesti Napló által idézett „tekintélyes ev. vezérférfiu" sem tagadja meg, hogy Prónay távozása esetén az egyház egyhamar nem találna hozzá méltó utódot. . . . Kézenfekvő tehát a következtetés : ha nem találunk méltó utódot, mért akarunk erőnekerejével keresni? Miért a válságot felidézni ilyan cikkek napvilágra bocsátával? .... Becsüljük meg inkább a mi országos tekintélyű jeleseinket. . . . Ugy se nagyon sokan vannak. — V k Inöitvány. Kilobbant lángokat akarnék újra lobogásra szítni, rég letűnt daliás idők levegőjét szeretném visszavarázsolni, uj pünköstről bizó, váró próféciát mondani. Valahogy kezdünk eljutni a mi életfeltételünk jégkorszakába. Valahogy azoknak a máglyalángoknak ellobbanásával, melyekben a mi hőseinfc langlelke áldoztatott meg s emelkedett fel az Örök Zsámolyhoz, valahogy ezekkel lobbant el a mi csodatevő legendás lelkesedésünk is. Más idők járnak. A kitartó egyházból kezd biztató egyház lenni. Mindent kívülről várunk, mintha a belső táplátó vérereknek a soványságát a külső segélyek ideig-óráig ható, de kétségtelenül és megcáfolhatatlanul mindig reakcióval járó injekcióival (vagy infekció?) akarnók pótolni. Jót van. Az élet ma mas, mint volt ezelőtt kétszáz éwel. Az intézményeknek is, a katonáiknak is, a gondolatoknak is, sot a lelkünknek is fel kell ültözniok azt az evangtsiiombeli lakodalmas ruhát, melyben a kor nászterinébe lépnek. De Kronosz megeszi a saját fiait. Azok az intézmények, melyek nagyon hozzánőttek a korhoz utuiia is sorvadtak; az önállóságukét megtartók uj idők levegőjében is módosulva bár, uj lakodalmi ruhában, de ős lényegükben szerencsésen megállottak. Hová jutottunk? .... Mi csak azt a vékonyka erecskét látjuk, melyen át egyhazunk az államkasszából szivogatja az életerőt, de azokat az ós szent tűzhelyeket, melveket ez az év eloltogat és főleg a mi drága, hősök vérével, felelősségünkre bízott nagy jogainknak a siralmas megfogyatkozását nem akarjuk észre venni. Ez az egyoldalú megbillenése egyházunk önfentartási funkciójának ellensúlyozandó. Ám küzdjenek őrállóink jogainkért ott az arc elen, a nagy politikai sakkhuzásoknál ám figyelő, okos szemmel tologassák előre a mi követeléseink futárait, de neküuk az örökségek felavatott és felelős sáfáráinak, a tűzhelyek őreinek teljesitenünk kell a magunk munkáját, mert <t veszteségeket csak igy lehet kipótolni. Amit a jogok terén vesztünk, azt ügyes taktikával, okossággal és erélylyel — hisz Magyarorszagban vagyunk — vissza lehet szerezni. Tegye meg minden politikai pártállásu egyházvezér az egyházával szemben tartozó kötelességét, igy legalább a nagy, összehozhatatlan irányokat járók ebben a szent kiengesztelő munkában találkoznának s a nagy bűnök vezeklése ebben megindulhat. De a buzgóság, az áldozatkészség szent tüzét nem szabad kialudni hagynunk.