Evangélikus Őrálló, 1913 (9. évfolyam)

1913-04-12 / 15. szám

1913 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 123 jobban kellene érvényesíteni lelkészi tekintélyünket, a kik leginkább vannak ráutalva lelkipásztori gondozásunkra. A bajt megszüntetni talán ugy lehetne, ha a jövő évi zsinat a lelkészi fizetéseknek nemcsak a minimumát állapítani meg, hanem imperative kimondaná — a fa kivételével, melyet úgyis az egyház ad s nem a hivek — minden terménybeli járandóságnak 5 évi átlagár szerinti megváltását (de az 5 év leteltével ismét és ismét ismétlődő átlagárbecslést értünk,) s egyúttal ennek alapján a lelkészi jövedelem fixumának a megállapítását. Két cél volna igy elérve. Az egyik az, hogy a lelkész tekintélyének kockáztatása nélkül idejében jutna fizetéséhez, a másik az, hogy a terményekkel fizető hivek nem lennének aránytalanul terhesebben megadóztatva, mint mások. Mert az már csak nem igazság, hogy a mig az adóalapi segélykérvényeknél pl. a rozsot 9 fill lérben kellett számítani literenkint s ennek a számitásnak alapján állapíttattak meg az adóalapi segélyek azon kötelezettséggel, hogy a hivek adója 46%-ra szállíttassák le, addig a hivek — folyó ár szerint — nem 9, hanem 14 sőt 16 filléres rozsot fizetnek, mivel a lelkészi hiványok nem az adóalapi bizottság önkényesen megállapított árminimumát, hanem a folyó árakat biztosítják a lelkészeknek. így tehát, a mikor a rozs drágább — és ugyan mikor nem az ? — a hivek adóterhét 46

e/<rra leszállítani merő lehetetlenség. A megállapítást nem kellene egyszersmindeukorra eszközölni, hanem, mint az adóalapi segélyt 10 — 10 évre. S egyúttal ez a segély biztosítaná az ugy megállapított fixumnak zavartalan financirozását a híveknek minden külün megterheltetése nélkül. Lelkészi fizetésünknek egyik kiegészítő része az általunk végzett egyházi ténykedéseknek a dija, a stóla. Ha a rendes fizetés beszedése, vagy ha másként nem megy, behajtása a lelkészi tekintély szempontjából sok kockázattal jár, mennyivel inkább a stóla-rendszer. Manapság, amikor hova-tovább oda fejlődnek a dolgok^ hogy valósággal örülnünk kell, ha az egyes funkcióknál szolgálatainkat igénybe veszik, azon kellene lennünk, hogy ezt mindenképen megkönnyitsük, minden dij nélkül hozzáférhetővé tegyük. S ezzel szemben ugy áll a dolog, hogy az embernek születésétől kezdve minden egyes nevezetesebb mozzanata pénzbe kerül, a mivel a lelkész szolgálatait kell díjaznia. Ma még ez nem igen ötlik ugy az emberek szemébe, mert a mostani nemzedék túlnyomó ós számottevő része abban a fal fogásban nőtt fel, hogy a lelkész szolgálatait nem nélkülözheti. Egy két évtized múlva azonban már más lesz a helyzet. A takarékossági szempont arra fogja az embereket ösztönözni, hogy a mely functiónál lehet, mellőzzék a lelkészt, kinek azért fizetés jár s elégedjenek meg a polgári tisztviselő ingyenes ténykedésével. Ezt megelőzni és megakadalyozni egyházunk fontos érdeke, a mit a stólák megszüntetése szolgálna egyedül. Előbb-utóbb ennek ugy is be kell következni. S ha már úgyis meg kell lenni, jobb keresztülvinni ma, mint halasztani holnapra, a mikor már esetleg nemcsak csekély anyagi, hanem nagy erkölcsi kárral is jár. De nemosak egyházi szempontból, hanem a lelkészi tekintély szempontjából is feltétlenül törlendőnek tartom a stólákat, melyek nem egyebek, mint Isten igéjének pénzért való árulása. Ellenkozik ez Krisztus parancsával, ellenkezik a jó ízléssel, csak épen a mindennapi kenyér szempontjából magyarázható, ha nem is menthető. Nem tudok arcpirítóbb kérdést el sem képzelni annál, amikor pl. a férjét eltemetett özvegy azt kérdi a szertartás végeztével a lelkésztől; Tisztelendő ur, mivel tartozom ? Mintha azt kérdezné: a vigasztalásnak milyen értékű adagát osztotta nekem? — A kérdés nemcsak megszégyenítő, de boszantó is, mert hiszen minden egyháztag tudja, vagy legalább is megtudhatja pl. a gondnoktól, hogy az egyes ténykedésekért mi a megállapított stóla. A kérdéssel sokszor nem a kíváncsiságát akarja kielégíteni, hanem, mert a feleletet a legtöbbször előre tudja, ki akarja fejezni, hogy az összeget sokalja, mert a lelkész által végzett munkát s annak diját a maga nehéz munkájához és annak díjazásához hasonlítja Ezzel szemben mennyivel jobb, nemesebb, magasztosabb lenne mindent ingyen végezni. Mennyire emelné a lelkészi tekintélyt, ha a hívő szív a lelkészben mindig kész utmutatóját, tanácsadóját, önzetlen vigasztalóját látná, a kinek közreműködését nem kellene azzal a gondolattal igénybe vennie, no ugyan mit fogok ezért fizetni? Vajha ez a boldog idő — természetesen bizonyos kárpótlással az igy elvesztett jövedelemért — mielőbb elkövetkeznék ! . . . A lelkészi fizetés elégtelenségét az egyház már régebben ésrevette s a bajon részint humanismusból, részint a lelkészek tekintélyének megóvása céljából lehetséges mérten iparkodott s iparkodik segíteni. Különféle alapok állnak ebben a tekintetben rendelkezesére, a melyekből elég szép összegeket juttathat azoknak a lelkészeknek, kik a megélhetés gondjaival küzdenek, vagy a kik valamely csapás folytán olyan szerencsétlen helyzetbe kerültek, hogy családjuk fenntartása elviselhetetlen sulylyal nehezedik vállaikra. Tagadhatatlan, hogy ezek a segélyek sok könnyet törölnek le, sok gondot űznek el, sok panaszt édesitenek meg, de a legtöbb esetben — a lelkészi tekintély rovására. A segélyeket kérni kell, másként nem adják. A kérelmet meg kell indokolni, hogy a segélyosztóbizottság lássa, hogy a kérelmező csakugyan rászorult a segélyre. Nem akarok senkit bántani és meggyanúsítani, mert senkinek a zsebét nem vizsgáltam, de azt hiszem, nem járok helytelen uton, ha állítom, hogy nem mindenki van a segélyre rászorulva, aki azt kéri ! És még hogy kéri ? . . . Micsoda lehelő és lehetetlen jogcímeket halmoz össze kérvényében, csakhogy a bi-