Evangélikus Őrálló, 1913 (9. évfolyam)

1913-04-12 / 15. szám

J 82 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1913 zottság szívót meglágyítsa s a maga javára hangolja. Megengedem, hogy a felhozott esetek, indokok mind igazak. Csakhogy az még nem elég jogcim arra, hogy a lelkész azokat az eseteket épen természetüknél fogva kérelmének támogatására felhozza. Ha mégis megteszi, a segélyként elnyert egy pár koronát már előre is tekintélyével fizeti meg. S ez természetes. A koldusnak nem lehet tekintélye, annak alamizsna dukál és nem tekintély, vagy pedig, ha az alamizsna-osziogató nagyon kegyes, egy-két leereszkedő vállveregetés is. Ennek a következménye aztán az, hogy a szerényebb és tekintélyére súlyt helyező, önérzetes lelkész, akármennyire legyen is a segélyre rászorulva, nem folyamodik érte. Többre becsüli a független és önérzetes nyomort, mint a gúny nyal e* lenézéssel nyújtott merzsát. Itt helyénvalónak, sőt kötelességemnek tartom kijelenteni, hogy tudok két esetet — bizonynyal van több is — a mikor két lelkész minden folyamodás nélkül kapott tekintélyesebb egyházi segélyt akkor, a mikor arra égető szüksége volt. Az illetékes factor máshonnan szerzett információk alapján intézkedett meg a formában is hálára kötelező módon. De hát ezek és ezekhez hasonló esetek csak szórványos esetek. Minden baj, minden inség, mely orvoslásra szorulna & a mely orvosolható is volna, nem kerül nyilvánosságra, hogy aztán a hivatott tényezők is tudomást szerezhetnének róla és segíthetnének rajta. Indokoltnak, sőt szükségesnek látszik tehát a mai, kérelemmel összekötött segélyezési rendszernek a fenntartása. De csak látszik. A segélyezéseket ugyan a mai fizetések mellett egészen megszüntetni nem lehet és pedig mindaddig, mig az 1848. XX. t.-c. becsületes végrehajtásával az egyetemes egyház a lelkészeknek tisztességes megélhetést nem tud biztosítani, de már a segélyezés módját meg lehet, sőt meg is kell változtatni s a kérvényezést meg kell szüntetni. Nem illik bole a mai korba, a mikor munkájáért minden kunyorálás nélkül felemelt fővel várja mindenki a megérdemelt bért. A kunyorálás megalázó arra, a ki teszi, még ha kénytelen is vele s nagy felelősséget ró arra, a kinek szól, mert akárhányszor nem tudja magát a felhozott érvek megbízhatósága felöl tájékoztatni. Megtörténhetik tehát, hogy az kap segélyt, a ki kisebb baját szebbentudjakifejezni, mintmás, — vagy, aki valamiuton több jóindulatot képes illetékes helyen biztosítani magának. Orvoslásul egy módot látnók erre jónak. Első tekintetre kissé körülményes, kissé unsympatikus, de mindenesetre becsületes, tiszta, a lelkészi integritást és tekintélyt nem érintő. A rubrikák, a statisztikák korát éljük. Egygyel több, vagy kevesebb, nem sokat nyom a latban. A segélyek iránti kérvények feltétlenül törlendők, hanem e h«lyett minden egyes lelkész kitöltene egy erre a célra külön készített űrlapot, melyben részletesen feltüntetne minden jövedelmét. A kiadást, melyet ugy sem lehetne ellenőrizni, csak egy összegben jegyezné be minden részletezés nélkül. De jelezné azt, hogy hány tagu a családja, gyermekeit hogy és hol nevelteti, mennyit tesz ki a neveltetési díj, milyen rendkívüli kiadások érték s milyen címeken stb. stb ? A bevallásokat az egyházi számadásokkal kapcsolatban kellene benyújtani s a számvevőszék vizsgálna felül megállapítván azt, hogy ki és miért van a segélyre igazán rászorulva. Szavakkal lehet játszani. Azokat lehet mindenféle vonatkozásban egymás melle állítani. A képzelő tehetséget a kérvények megszerkesztésénél legfeljebb a lelkiismeret korlátozza és ellenőrzi. A számokkal azonban nem lehet jatszani. Azok rideg komolysággal, kézzel foghatoiag vagy állítanak, vagy cáfolnak valamit. A kepzelő tehetseg szamokkal •nem boldogul. Azok tehát nem elképzelt, hanem valódi képet adnak, a minek alapján, ha nem is mindenesetben, de állítom, hogy határozottan többször, lehetne helyesen és igazságosan inegaliapitani azt, ki van a segélyre igazán rászorulva és ki veszi el azt érdemetlenül inasok elöl. Nem lenne ez példátlan eljárás. Van rá piaecedens a gyámintézetnél. Ott is vannak kitöltendő ivek. A különbség csak ;;z lenne, hogy a gyammtézeti iveket csak a folyamodó egyházak töltik ki és küldik be, mig 1 tt az összes lelkészeket kellene erre kötelezni. Mert nkább csináljon 10 lelkész, ki a segélyre nem számit, hiabivató, felesleges munkát, mintsen hogy egy — csupa szerénykedésből, vagy restelkedésbol elessek a megérdemelt segélytől. Valódi krisztusi szeretetet gyakorolna minden lelkész szegényebb lelkésztársaival, a kik igy nein pirulva, hanem telje« önérzettel küldenék be a nyomorúságukat feltüntető űrlapokat. Ha van pénzünk a szegeny lelkeszek gyámolitására, legyen az ilyen űrlapokra is. Mindnyájunknak veszendő javát: a lelkészi tekintélyt lesznek azok hivatva megmenteni nekünk s egyházunknak. Különösen akkor le»z erre, vagy ilyesféle intézményre szükség, ha a zsü.ati bizottság nem mindenben szerencsés törvényjavaslatának 243. §-ából csakugyan törvény lesz s a lelkészt« megélhetését törvényileg biztosított megfelelő javadalmazás helyett, — pedig csak ez lenne méltó egyházunk közjogi helyzetéhez, ez vinné előbbre azt, a mit a legutóbbi zsinat az 1600 K.-ás minimális fizetés] megállapitásaval alapként lerakott — ingatag alapon nyugvó segelyezések által fogja az egyetemes egyház akarni lehetővé tenni. Most is sokan folyamodnak segélyért, mert kénytelenek voltak. Mennyien fognak akkor, a mikor többen remélnek segélyt ? Hiszen egy néhánynak kivételével melyik evang. lelkésznek nem esnék jól egy kis segély ? Hányan vannak, a kik azt mondhatnák, hogy nekik fizetésükből minden szükségesre telik? Bizony talán annyi lesz a kérvényező, hogy a kérvények elbírálására sem jut majd indifferens lelkész.