Evangélikus Őrálló, 1912 (8. évfolyam)

1912-01-06 / 1. szám

riumokon pedig elég 1—1 magasabb javadalmazású vezető tanár, a ki mellett még egy, legföljebb két fiatal erő működik. Ha mindazt, a mi a fakultás felállítása mellett szól, helyesen mérlegeljük, elmondhatjuk, hogy a fakultás kérdésének nem szabad a pénzügyi kérdésen hajótörést szenvednie és ha egyházunk ebben az ügyben mint egy ember talpára állva követeli törvényes jogait, akkor előbb-utóbb célt is kell érnie. Pröhle Károly. A lélekvándorlás hite. (Vallástörténeti töredék.) Egy magasabb érzékfeletti rendeltetés, egy eljövendő tökéletesebb állapot reménysége, a lét valamelyes folytatása a halál után oly képzet, mely majd minden vallásban kifejezésre jut. Az egyetemes vallástörténelemben három főformában jelentkezik, úgymint a lélekvándorlás, a feltámadás és örökélet és végre a halhatatlanságban való hit. Ezúttal csak az elsővel óhajtunk foglalkozni: a lélekvándorlás tanáva'. E tan ma szinte modernnek, vagy legalább is aktuálisnak mondható, a buddhizmusnak Európában való elterjedése és a teozófikus törekvések révén. De ez irányon kivűl álló tudósok és irók is foglalkoztak a lélekvándorlással, mint Jürgen Bona Meyer, Bertholet, Baumann, Simmel és mások, vallástörténeti, vagy filozófiai szempontból, kellő tárgyilagossággal mérlegelvén a fantasztikus tan magvát és a hozzáfűződő járulékokat. Németországban egy magánember alapítványt tett arra a célra, hogy e tan tudományosan és irodalmilag terjesztessék. De főkép minden időben akadtak egészen komoly emberek is, akiket ez a gondolat megragadott Ki ne ismerné Petőfinek^ sorait: „Halhatatlana lélek, hiszen', De más világba nem megy át, Csak itt lenn a földön marad, A földön él és vándorol. Többek közt én emlékezem, Rómában Cassius valék, Helvéciában Teli Vilmos, Párisban Desmoulins Kamill . Közismert dolog, hogy Lessing is hive volt bizonyos fokig és többször foglalkozott vele ; továbbá, hogy Hume, a kiváló angol gondolkodó a lélek halhatatlanságáról szóló tanulmányában nyiltan kijelenti, hogy „a metempszichosis az egyetlen rendszer, melyre a filozófia hallgathat." A 17-ik században Franciskus van Helmont, a 16. században pedig a geniális Giordano Brúnó vonzódik hozzá. E pár adat is igazolja, hogy nagyon helytelenül járunk el, ha a lélekvándorlással szemben kinyilatkoztatjuk, hogy az csak igen primitiv kulturfokon álló népek hite mint pl. Falke, teszi (Gibt es eine Seelenwanderung, Halle 1904.), tehát nem is kell komolyan venni, mert igaz ugyan, hogy vannak e tannak igen primitiv, igen durva formái, de van komolyabb, átszellemitett alakja is, és kritikánkat épp ezzel szemben kell érvényesítenünk. Bertholot szerint 3 előfeltétele van annak, hogy a lélekvándorlásban való hit megalakulhasson : 1. az a hit, hogy az embernek a testétől elválasztható lelke van; 2., hogy az emberentúli lények is hasonló lélek hordozói; 3., hogy az egyik lényből ar másikba átmehessenek. Egyébként a lélekvándorlás a szó szorosabb értelmében csakis a kelták, indusok és görögöknél konstatálható, (utóbbiak közül említendők az orfikusok, Pythagoras, Pindaros, Empedokles, Platón, főleg Phaidrosában), az ó és ujtestamentomban nincsen nyoma, de előfordul a kabbalában, hol egész rendszerré fejlesztették e képzetet és átszőtték a szentírásból és a talmudból vett igazolásokkal, a keresztény világon belül egyes gnosztikus szekták, igy pl. a manicheusoknál (4—5. század), majd a középkorban a kataroknáljelentkezik. Az izláni köréből különösen a drúzok említendők. Ellenben nein számithatjuk itt a régi egyiptomiakat, mert az a gondolat, hogy a halottak képesek más lényekké álváltozni, itt csak kiváltság, de nem történik a könyörtelen végzet kényszerűségével. így aligha mondhatni, hogy a görögök innen kapták e hitet, bizonyára ez átvitelnél is Indiára, a hit őshazájára kell gondolnunk. Általában nem minden átváltozásra kell a lélekvándorlás fogalmát alkalmaznunk, hanem igazán csak ott, ahol egy egész sorozat megtestesüléséről, más lénybe való átmeneteléről van szó. Emiitettük már, hogy van e hitnek igen primitiv formája. így pl. sok természeti népnél az a hiedelem van elterjedve, hogy minden újszülött gyermek egy újjászületett, rég elhalt ember. A maorik ausztráliai törzsénél ez okból a pap felsorolja az újszülött előtt elődeit, amely névnél az tüsszent, vagy felkiált, annak viselője született benne újjá. Legtökéletesebb formában azonban az indusoknál tűnik fel a lélekvándorlás, noha itt is csakhamar igen furcsa cafrang tapadt hozzá. Deussen, az ind gondolkodásmód egyik legjobb ismerője, azt állítja, hogy a lélekvándorlás dogmájának a motívuma a jellemnek nagy erkölcsi különbözősége, mely már a Rigvéda dalnokait megdöbbentette és aztán az Upaniszádokban azon elméletre vezet, hogy az ember már születése előtt is itt létezett és hogy veleszületett karaktere megelőző ténykedésének gyümölcse és következménye, E csirák azután tovább fejlenek és a lélekvándorlás gondolatával mind szorosabban kapcsolódik a megtorlás gondolata. A túlvilági létbe való térés elhomályosul, a megváltás mint a Brahman-Atmannal (világszellemmel) való egyesülés egyúttal mint minden további visszatéréstől való mentesség jelentkezik. Manu törvénykönyve már pontosan megállapítja, hogy az egyesek az egyik létben tanúsított visszatérésük után milyen alakot vettek a következő létben. így pl. a brahmán, ha az áldozatra szánt ajándékokat nem erre a célra forditotta, keselyűvé lesz ; a hűtlen feleség lelke halála után egy sakálba megy át; a tolvajé vagy patkány anyává, vagy kutyává, vagy békává lesz. Legrosszabbul azok járnak, akik egy pap, vagy tanitó feleségével követnek el házasságtörést, lelkeik valami százszor egymásután füvekbe, cserjékbe, csuszó-mászókba, vérengző állatokba stb. mennek át. A következő fok az ind lélekvándorlás fejlődésében a buddhizmus, mely tagadja a szubsztanciális lélek,atest, az én igazi létezését, ennél fogva itt. az a látszat támad, hogy lélekvándorlásról nem is lehet szó. És mégis meg van e tan itt is, csakhogy itt az élethez való akarat és az ember tettei képezik az alapját a vándorlásnak, vagyis a metempsichosis helyébe a palingenesis lép, melyet Schopenhauer is vallott, ez azonban már nem tekinthető igazi lélekvándorlásnak, melynél egy bizonyos tudat (lélek) azonossága feltételeztetik a vándorlás egész sorozatán végig. De keressük az okát, hogy miért ragadta meg e tan a komolyabb, műveltebb elméket is? Az első bizonyos következetesség, postexisteneiát, azaz a léleknek a halál utáni tovább élését kiegészíti a postexistenciával azon elv szerint, hogy ami elenyészhetetlen, annak kezdetnélkülinek is kell lenni. 2. Megfelel a fejlődés modern gondolatának, mely szerint sohasem vagyunk készek, hanem mindig fejlődők, törekvők, tökéletesedők, erre pedig egy arasznyi lét kevés. 3. Figyelemre méltó a megtorlás gondolata, hogy t. i. minden tettünk követ-