Evangélikus Őrálló, 1912 (8. évfolyam)
1912-12-21 / 51. szám
1912. EVANG ÉLIKUS ŐRÁLLÓ. 4 62. biztosítására nem feltétlenül szükséges az isteni kinyilatkoztatásoknak elvetése, illetve : hogy az Istenről való hiteszmék fejlődésével ugyancsak biztosítva van az erkölcsi embernek Istenhez való tökéletesedésének szükségessége S addig is ... mi a kivezető ut? A kérdésre e helyen csak általánosságban mutatok rá: a vallást intenzivebben tanítsuk. (Hogy miben áll az intenzivebb tanitása: arra nézve, ha alkalom nyujtatik, a jövőben óhajtanám véleményeimet elmondani.) Záradékul még csak egyH. A ki a nép tanítására és nevelésére vállalkozik, — legyen az bár lelkész, tanitó, iró, művész, vagy tudós — ebben a kérdésben elvi álláspontot kell hogy elfoglaljon, az elől a kérdés elől ki nem térhet. Vonatkozik ez különösen felekezetünk lelkészeire és tanítóira, a kiknek lelkiismeretes munkájától függ evangeliomi hitünk és felekezetünk jövője. Minél nagyobb hévvel, erővel, tehetséggel szolgáljak hitvallásunk ügyét, annál nagyobb szolgálatokat tesznek a tiszta erkölcsök előretolulásának s vele az egész emberi fajnak. Egyházi aöózási rendszerünk. (Egyúttal válasz Vértesi Zoltán lelkész társam kérdéseire.) Irta : Mohácsy Lajos. Ma még érvényben levő Egyházi Alkotmányunknak nincs egyetlen egy olyan része sem, mely a reális életre való kihatásában vetekednék az „Egyházi Háztartásról" szóló résszel. Egy gyülekezet felvirágozásának, normális fejlődésének nem csupán az az előfeltétele, hogy a lelkész és tanitó hűségesen teljesítse a maga kötelességét, hogy a hivek szorgalmasan eljárjanak a templomba, s a gyermekek az iskolába; hogy kellő tisztelettel legyenek az egyházi elöljárók iránt s az egyháznak rendelkezéseit, közgyűlési határozatait köteles tisztelettel fogadják. hogy valláserkölcsi tekintetben tisztességes életet éljenek — hanem nagyon fontos, sőt merem állítani egyike a legfontosabbaknak az, hogy az egyháztagok szíves készséggel viseljék a gyülekezet fentartásával járó egyházi közterheket s hogy ez által megkönynyitsék, lehetővé tegyék az anyagi ügyeknek s a „Háztartásának" simán, minden zökkenéstöl ment vezetését. Minden embernek, de különös képpen a magyarnak, megvan az a rossz tulajdonsága- ha úr, ha zsellér, — hogy adót nem szeret fizetni. Tudok már számtalan esetet, hogy midőn az illetőkre magukra bíztuk, hogy bizonyos elkerülhetlen szükségleteknek fedezéséhez önként felajánlott összegekkel járuljanak hozzá, hát sokkal, de igenis sokkal nagyobb összegek fizetésére kötelezték önönmagukat, mint a mennyit rájuk a fennálló adózási rendszer szerint kilehetett volna vetni adó cimén. Mert amikoi ő reá magára bízom, hogy önként vállaljon egy bizonyos összeget magára, akkor azon vau a legtöbb, hogy kitegyen magáért s büszke önérzettel gondol, arra, hogy a vele esetleg egyenlő anyagi körülmények között levó szomszédon is kitett az adakozásban. De ha ezt a szükségletet egyházi adó alakjában vetem ki, akkor is betenk'int az adózók-lajstromába, de akkor már azt nézi, hogy ő reá nincs-e több adó kivetve, mint a János sógorra, vagy a néhány szomszédra, akik vele egyforma birtokosok. Sutyom" ban kész a patália, szemrehányás, vád ha csak néhányfillér differenciát fedez is fel a maga hátrányára. Ezt csak azért hoztam fel, hogy kellőképen registrálja híveinknek az egyházi adóval szemben tanisitott magatartását s hogy e képen kellő nyomatékkal mutassak rá arra, hogy milyen fontos az, hogy egyházi adózási rendszerünk milyen alapon épül fel?! Merem állítani, hogy semmivel sem lehet egy gyülekezet békéjét, nyugalmát oly hamar és olyan eredményesen feldúlni, mint egy elhibázott, helytelen alapelveken nyugvó adózási rendszerrel. Tessék csak megfigyelni, hogy a legtöbb perpatvar, békétlenség, harag, kitéréssel való fenyegetés s egyéb hasonló jók, a melyek a lelkésznek áldásos működése elé elháríthatatlan akadályokat gördítenek — nem-e mind a helytelen a dó zási rendszer nyomán támadnak-e? Roppant nagy elővigyázat, a helyi sajátlagos viszonyoknak elfogulatlan bírálata, alapos ismeiele szíik séges ahhoz, hogy adózási rendszerünket olyan alapra fektessük, a személyes járandóságok és az államiadóra kivetett járulékok közötti arányt, szóval az egyházi adókulcsot igy készítsük el, állapítsuk meg, hogy ebben ne csak a merev igazság, hanem a józan belátás, a mérlegelő méltányosság is érvényesüljön. Mert ha va lahol, úgy itt applikálható, hogy summum jus — summa injuria. Az adókulcs, vagyis a személyes járulék és a birtokra kivetett összeg közötti arány megállapításának joga az egyházközséget illeti, azonban az egyházmegye jóváhagyásától függ, hogy ez a ku^cs alkalmazható-e ? Itt az egyházmegyére, illetve ennek egyik ellenőriző közegére, a számvevőszékre hárul a roppant felelőséggel járó feladat, hogy az egyházakkal olyan adókulcsot készíttessen, a mely ne csak igazságos, de méltányos is legyen. E tekintetben soha sem szabad szemelől téveszteni az E. A. 255 §-át, a mely világosan mondja, hogy az egyházi adó kivetésnél első sorban a személyek száma jön tekintetbe, azután az államadó. Ezt főleg azért látom szükségesnek hangsúlyozni, mert éppen napjainkban kezdenek érvényesülni s előtérbe nyomakodni azon törekvések, a melyek a fenti elvnek éppen a meg orditottját kívánnák s az egyházfentartás minden terhét az állami adóra, a birtokos-osztályra kívánják áthárítani. Ez veszedelmes elv. Ha a gyülekezetben a lelkész nem tudja útját állani, — a számvevőszék, illetve az egyházmegye tegye lehetetlenné az e fajta törekvéseknek érvényesülését. Leghelyesebbnek látszik az 50% kulcs, a melyik az összes szükségleteket ugy osztja el, hogy ezeknek 50%-át a személyre, 50%-áf az állami adóra veti. Ettől való eltérést csak a helyi sajátlagos viszonyok tehetnek kívánatossá. A mi már most Vértesy kartársunk kérdéseit illeti, ezekre általánoságban annyit kivánok megjegyezni, hogy az ivándárdai adókulcsot az ottani birtokos osztályra felette súlyosnak tartom, mert az a személyre 25°/°-ot sem vett, .ellenben az állami adóra 75°7 0ná l is több esik. A baranyavári határban is földbirtokkal biró ivándárdai ev. hivek semmi körülmények között sem adóztathatók meg ezen kulcs alapján, mert mint szórványbeliek-.— a magyarbolyi anyaegyházhoz tartoznak adózni és pedig tisztán birtokuk után, ha Magyarboly a birtokra is vet adót, az E. A. 256. §-a értelmében, 25°/ 0-át, egy negyed részét fizetvén annak amit hasonló állami adója után egy magyarbolyi lakos fuet.
