Evangélikus Őrálló, 1912 (8. évfolyam)

1912-08-31 / 35. szám

1912 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 233 Az egyházi munka mind hangosabban és hangosabban lesz követelve. Mintha valami nagy mulasztás érzete ülne a vezérek lelkén; mintha sok-sok év mult volna el a nélkül, hogy a sok hasznavehetetlen szabályrendeleten kivül az egész vonalon egyebet is csináltunk volna, és most, a midőn látjuk, észre vesszük már, hogy rossz uton haladtunk, hogy időnket vagy haszontalan munkával, vagy tétlenül elpazaroltuk s ez alatt az egyik is a másik is az ellenségeink közül konkolyt hintett a buza közzé s most midőn a konkoly növekedése már nagyon meglátszik, most hangosan követeljük annak kitisztogatását. A belmissziói munka szüksége, hova tovább, annál fontosabbnaka látszik. De ugy látszik, hogy már ennél is tovább vagyunk egy lépéssel, mert ugy a dunántuli evangeliumi egyesület, mint a duaáninneniek már a munka módozatait s a munka komoly megkezdése felől is beszélgettek. A theol. akadémiák egyesítése is egyre szó tárgya lesz közgyűléseinken. Minden felé szükségesnek, kívánatosnak tartják. Főleg a fiatalabb lelkészek ismerik el feleslegesnek a három akadémiát. Schmidt pozsonyi föesperes egyelőre csak a pozsonyi ós soproni akadémiák egyesítését tartaná szükségesnek. A közgyűlés azonban — szerintünk helyes — javaslatát nem fogadta el, hanem mind a hármat akarja egyesítem. Mindenki beszél erről, de senki sem mer komolyan hozzányúlni. Pedig a lelkészképzés helyes és sürgős reformjától függ egyházunknak jövője. A theol. fakultás felállításáról a pozsonyi egyetem kapcsán is sok szó esett Pozsonyban, Báró Láng Lajos ki is jelentette, hogy az illetékes helyen, t. i, a kormánynál meg is van erre a hajlandóság. Ugy látszik, hogy csak vezéreinktől függ, hogy a kormánynál ezt kijárják, de alig tárgyal erről valaki is. Végül a lelkész választási szabályrendeletnek a zsinaton való egységes tárgyalását és törvénybe való iktatását sürgették a pozsonyi gyűlésen. v Az állami menhelyekben elhelyezett ev. gyermekek vallási neveléséről. Nincs állam szóles e világon, hol az az elhagyatott gyermekek védelmére oly messzeható törvényhozás intézkedne, mint nálunk Magyarországon. Az 1901. évi VIII. és XXI. t.-c. értelmében minden eddig hatóságilag elhagyottnak nyilvánított, avagy ezentúl elhagyottnak nyilvánítandó gyermek az állami gyermekmenhely kötelékébe tartozik. Ezen intézmény kötelékében gondozza az állam az összes elhagyott gyermekeket 15-ik életévök betöltéséig. A belügyminiszter ki a törvény végrehajtásával bízatott meg, a gyermekvédelem szempontjából az országot kerületekre osztotta. A budapesti központi gyermekmenhelyen kivül még szanaszét az országban 16 vidéki városban gyermekmenhelyeket állított fel, rendszerint olyan helyeken, ahol bába-intézet van és a gyermekmenhely életképes működésót a helyi társadalom emberbaráti tevékenysége megfelelően biztosítja. Ezen állami gyermekmenhelyek kiegészítő intézményei a szakoktatásra s szigorúbb nevelésre berendezett internátusok, szanatóriumok stb. Az állami gyermekmenhelyek falain belül csupán a beteg, gyönge fejlettségű, különösebb ápolást és orvosi gondozást igénylő gyermekek tartatnak. A menhely intézetében vissza nem tartott, internátusokban stb. el nem helyezett gyermekek az állami gyermektelepeken egyes nevelő szülőknek adatnak ki gondozás céljából, ós pedig színmagyar családokhoz, ahol ugyanoly életviszonyok közt neveltetnek, amelyek közt rendszerint maradni fognak egész életük folyamán. Köztudomásu dolog, hogy az állam —, mint mindenütt, ugy itt is, — önző célt szolgál, azt akarván, hogy minél több hasznavehető polgárt mentsen meg a nemzet számára s minél több nemzetiségi anyagot olvasszon bele a szinmagyarságba. S miután előtte a felekezeti kérdés egy noli me tangere, a gyermekek vallásnevelósi kérdése felett szívesen szemet huny. Nem ugy mi, kik hivatva vagyunk őrt állani, hogy az alapot lábunk alatt ne bontogassák. Tudnunk kell, hogy hazánkban az utolsó juliusi kimutatás szerint az állami menhelyekben nem kevesebb, mint 53,889 gyermek nyer gondozást. Ehez hozzávéve az országos gyermekvédő liga által gondozott gyermekeket, azok száma az 56.000-et is eléri. Ha már most tekintetbe vesszük az evangélikusok országos lélekszámarányát, mely 7'3 %-ot tesz ki, egész biztosra vehetjük, hogy ezen gyermekmenhelyekben 4000-nél több ág. hitv. evang. gyermek nyer gondozást. Alkalmam volt két alföldi állami gyermekmenhelyet meglátogatni. Bizony mondhatom, szomorú tapasztalatokat tettem, az ott elhelyezett evang. gyermekek egytől-egyig más vallású, leginkább róm. kath. nevelőszülőkhöz voltak kiadva gondozás végett. S midőn az igazgatót megkérdeztem, hogy miért nem helyezi el az evang. gyermekeket a törvény értelmében velük egy vallású nevelőszülőkhöz, az igazgató vállat vont, mondván : nem jelentkezett eddig színmagyar evang. szülő s más ajkú szülőnek a törvény értelmében a gyermeket ki nem adhatom. E gyermekeknek se szülőjük, se gyámjuk, senkijük sincsen, aki vallási nevelésükről gondoskodna; 13—14 éves korukig ott maradnak róm. kath. nevelőszülőik falujában, ott róm. kath. iskolába járnak, kath. hitben neveltetnek, bérmáltatnak s evang. egyházunknak végképen elvesznek. Ugy látszik hasonló tapasztalatokat nyerhettek e téren a dunántuli kerületben is, mert az egyetemes tanügyi bizottság 1910. évi jelentésének 25. pontjában intézkedést kér a kerület, az országos gyermekvédő liga által és az állami menhelyekben gondozott evangelikus gyermekek vallási nevelésének kérdésében. Az egyetemes közgyűlés az 1910. évi jk. 100. p. alatt a tanügyi bizottság ezen javaslata folytán azt határozza, hogy átiratot intéz a gyermekvédő liga elnökségéhez, s felirattal felkéri a belügyminisztériumot, hogy a gondozásba fogadott egyházunkhoz tartozó gyermeke-