Evangélikus Őrálló, 1912 (8. évfolyam)

1912-08-10 / 32. szám

1912 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 233 den hívőnek üdvözitésére melegen szerető szívvel, a megváltó Krisztusban való hittel, alkalmazza a gyászesetre. 3. A temetési beszédek megszerkesztésénél es elmondásánál vezéreljen bennünket az a tudat, hogy nem •agyunk hivatva Ítéletet mondani akár a megholt, akár hozzátartozói felett, hanem a mi feladatunk: vigasztalni ós reménységet kelteni mindazok szivében, akik elhunyt kedveseik felett bánkódnak. Ennek a vigasztalásnak nem emberi okoskodásra és virágos nyelvű ókesszólásra, hanem azon hiten és érzületen kell alapulnia, mely az apostolok szivét is eltölté, valahányszor szólásra nyiták ajkaikat. Kell, hogy a hallgatók kiérezzók beszédünkből azt, hogy nem a mi gyarló, emberi elménk az, mely az ékesszólás erejével hatni akar reájuk, hanem hogy a mi ajkaink által az beszél hozzájuk, aki maga az igazság, ut — élet és feltámadás. A tót nép lelki nyomora és a tót belmissziói konferencia. Örőllónk 30. száma leközölte a turóczi esperességnek a tót belmissziói konferenciára vonatkozó határozatát, mely a mult évi egyetemes gyűlés 172. jegyzőkönyvi pontjában foglalt határozat felfüggesztését kivánja. E határozathoz az Őrálló szerkesztősége jó akaratú megjegyzéseket fűzött, mely megjegyzések azonban nem lehettek tévedés nélküliek, mivel a szóban forgó konferenciák historikumat az Őrálló szerkesztősége nem ismeri. Pedig a kérdést e nélkül nem lehet eldönteni. Hogy olvasóink tájékozódva legyenek, hogy mi tette ezen konferencia megalakulását elodázhatatlan szükséggé, legyen szabad pár szóval megemlékeznem az evangelikus tót nép nyomoráról a 80—90-es években. Kezdjük a templomon. A tót lelkészek, ha hivatalba léptek, nem kaphattak agendát. Boldog volt az, aki ilyet elődétől vagy valami rokonától örökölhetett. Nem volt ritka az olyan lelkész, aki irott agendát volt kénytelen használni. Hogy a régi agendák nem feleltek meg a kor követelményeinek, arról nem is szólunk. Hasonló volt a helyzet a templomi imádságos könyvvel, sőt a helyzet most is az volna, ha egy csehországi lelkész nem adta volna ki újra a Jacobi-féle imádságos könyvet. Ma már ez a kiadás is elfogyott s velem mostanában történt, hogy a filiánkban a tanitó által rendezett ádventi istenitisztelethez nem tudtam imádságos könyvet kapni. Egyházaink legnagyobb része a Tranoczius-féle énekes könyvet használja. Ezen énekeskönyv a különböző kiadóknak valóságos martalékává lett A kelendő könyv kiadásán kapva-kaptak, de a kiadások oly pongyolák, oly hibásak voltak, hogy pld. két budapesti cégnek a kiadása absolute hasznavehetetlen, mert nem betűk, nemcsak szók, nemcsak verssorok, hanem egész strófák vannak kihagyva. Ami pedig a dallamokat illeti, ott hihetetlen állapotok uralkodtak. Ahány egyház, annyi dallam, persze nem javított, hanem rontott dallam. S nem volt, de még ma sincs partitúránk, amit a kántornak mint vezérfonalat a kezébe lehetne adni. Az iskolában sem voltak s nincsenek sokkal jobb állapotok. Éveken át nélkülöztük a jó bibliai történetet s a tanítóknak tankönyv hiányában a diktálási módszerhez kellett folyamodni. Olvasókönyvünk ma sincs s nekünk a 17. századdal kell tartanunk s az uj szövetséget kell lealacsonyítanunk olvasókönyvé. Ezek után már talán nem is kellene szóllanom arról, milyen állapotok voltak a népies vallási irodalom terén. Egy népies havi folyóirat 800 előfizetővel a Zpevnik-alap Lutherje s Fábry Jánosnak pár népies iratkája, s egy-egy alkalmi beszéd ez a 80-as évek vallási irodalma a tót nép között. Pedig manapság már el sem képzelhető az olyan müveit ember, aki be nem látná, hogy ha népünket az evangelium számára megakarjuk tartani, azt népies vallásos irodalom nélkül meg nem tehetjük. Hisz ezen szükségből származott a Luther-Társaság s ez indított sokakat arra, hogy magyar nyelvű népies lapokkal is kísérletet tegyenek. A Luther-Társaság azonban nem elégíthette ki a tót nép vallásos irodalmi szükségletét. Tót népies lapot nem adott ki, tót könyvkiadványa mai napig sem több mint 5 kis kötetke. A tót papok nem lehettek volna népünknek pásztorai, ha ezt az égető szükséget s a kornak mintegy parancsoló szavát nem vették volna észre. Hisz a tót nép között megjelentek irataikkal a különféle szekták s a lelkileg kiéhezett nép mohón kapott a kinált nyomtatott szó után. Elsőnek az említett Fábry János próbálkozott meg népies irataival. De csakhamár be kellett látnia, hogy nem elég a könyvet kiadni, hanem terjeszteni is kell. Ezért népies, vallásos irodalmi társaság megalapítására gondolt. Az eszmét nyilvánosságra hozta s mivel az tetszéssel találkozott, megkezdte az alapításra vonatkozó mozgalmat. Gondolni sem mert arra senki, hogy ezen alakítandó egylet egyházunk vezető köreinél ellenszenvet ébresztene. Hisz ha az irodalmat inkább csak kényszerből alkalmazó katholikus egyháznak lehet a hivatalos Szt. Istvántársulat mellett tót nyelvű Adalbert egylete 35 ezer taggal, miért ne lehetne az irodalommal és irodalomban élő egyházunknak két ilyen egyesülete — egy a magyar, másik a tót nyelvű hívek irodalmi szükségletének kielégítésére ? Hogy a német testvérek e téren nem mozgolódtak, az érthető, hisz nekik rendelkezésükre áll a nagy német vallásos irodalom. De nekünk — magyar és tót lelkészeknek —- magunknak kell gondoskodnunk népünk vallásos irodalmi szükségleteiről. Fábry indítványa, a mint említettem, köztetszésre talált. A belmissziói egyletet Tranovszky néven akarták nevezni s az 1897. évi egyetemes gyűlés elé be is terjesztették az alapszabályokat megerősítés végett. De az egyetemes gyűlés 102. pont alatt ezt a határozatot hozta : „Az egyetemes közgyűlés tekintettel arra, hogy a Luthertársaság hivatva van a vallásos irodalmat nyelvi különbség nélkül ápolni, egy második hasonló egylet alapítását nem tartja szükségesnek, amennyiben ez a Luthertársaság fejlődésére kedvezőtlen hatással lenne és ezért az alapszabályokat nem hagyja jóvá, az alapszabálytervezetet azonban a Luthertársasághoz teszi át. oly célból, hogy, amennyiben a Luthertársaság szükségesnek és időszerűnek vélné egy második egylet alakítását, ez tehessen ilyen irányban kezdeményező javaslatot." Természetesen a Luther-Társaság nem tartotta szükségesnek és időszerűnek s ezzel az egylet ügye el

1 volt temetve, de nem volt segítve a tót nép lelki szükségletén. A Luther-Társaság ezután sem ápolta intenzivebben a tót nyelvű vallásos irodalmat. De éppen* ezért nem nyughattak a tót lelkészek, ha nem akartak egyházunk végromlására nézni a tót nép körében. Janoska fáradozásával Tranoscius vallásos iratokat terjesztő vállalat cimén 10,000 K tőkével részvénytársasá-