Evangélikus Őrálló, 1912 (8. évfolyam)

1912-01-20 / 3. szám

48. EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1912 vallásoktatás csak mint tantárgy szerepeljen, a protestantizmus lényege és fejlődése pedig a történelem tanításában csak futólag, mint egy történeti epizód eset leg egészen ferde világításban adassék elő, mert méltán lehet attól tartani, hogy tanítói pályájukon is a vallás tanítását csak csekélyebb jelentőségűnek fogják tekinteni; sőt ellenkezőleg óhajtandó és követelendő, hogy a felekezeti iskoláinkhoz kerülő tanítóink át legyenek hatva a protestáns szellemtől és mint vallásukhoz hiven ragaszkodó evangélikusok első és főkötelességüknek tartsák a gondjaikra bízott gyermekeknek evangelikus szellemben való oktatását. Ezt azonban csak a saját magunk által fenntartott tanitó képzőkben érhetjük el, és ezért nem szabad semmiféle áldozattól visszariadnunk, hogy tanitóképzőinket a mai kor színvonalára emeljük, és a kor haladásával lépést tartva, fejlesszük tovább. A mi a theológiai főiskola ügyét illeti, egyetemes közgyűléseinkben már évek ota napirenden van a budapesti egyetemen feláilitandó protestáns theológiai fakultás kérdése, amelyet egyházkerületeink mint az 1848. 20. t.-c.-ben szentesitett jogegyenlőség és viszonosság természetes folyományát sürgetik. Egy korábbi kormánytól e részben bírunk oly nyilatkozatot, amely szerint, e kérdést az egyetem ujjá szervezésével kapcsolatban fogja megoldani. Azóta változott a kormány, változtak a viszonyok is és köztudomásúlag a jelenlegi kormány a protestáns theológiai fakultások kérdését a vidéken felállítandó egyetemek keretében kívánja megoldani. A debreceni és pozsonyi egyetemre vonatkozó törvényjavaslat tényleg a törvényhozás előtt fekszik és tárgyalás alatt áll, a debreceni egyetem keretében felállítandó protestáns the ológiai fakultásról is gondoskodás történt és az eddigi fejlemények szerint valószínűnek tartom, hogy nem közös protestáns, hanem csak református thológiai fakultás fog szerveztetni. De ha ez igy van s igy fog megvalósulni, ugy nekünk evangélikusoknak az 1848. 20. t.-c. értelmében feltétlen jogunk van követelni, hogy vagy a pozsonyi egyetem kerttében allittas.-ék fel az ev unjetikus theológiii fakultás, vagy pedig a mi egyetemes theológiai akadémiánk ruháztassék fel egyetemi theológiai fakultás jellegével, a melynek fenntartásához autonómiánk sér-bne nélkül, az állam megfelelő dotációval járulna. Én a ma gam részéről ezt a megoldást tartanám a legmegfelőbbnek. Bármiként alakuljanak is ki az e részbeni viszonyok, főfontosságunak tartom, hogy a lelkészképzés ne merüljön ki az előirt tananyagnak elméleti feldolgozásában, hanem a papi pályára ké zülő ifjainkban már az akadémián oltassanak be mind azok az erények, amelyek nélkül hivatásuk magaslatán álló lelkészek el sem képzelhetők. Csak nagymiveltségű, fenkölt gondolkozású, önzetlen, áldozatkész, nemeslelkü és erős jellemű lelkészek képesek hiveik szeretetét, bizalmát, ragaszkodását, és tiszteletét maguknak kivivni, a gondjukra bizott gyülekezetek szellemi és anyagi haladását biztositani és egyházunk tekintélyét kifelé is öregbíteni. A protestantizmus, a mely sem a gondolat, sem az érzelem, sem a tudomány, sem a kutatás szabadságára béklyókat nem rak, senkitől és igy a lelkészektől sem vonja meg azt a jogot, hogy a társadalmat érintő sociális, kulturális és politikai kérdésekben egyéni meggyőződésük szerint állást foglalhassanak. Azt azonban lelkészeinktől joggal elvárhatjuk, hogy állásfoglalásuk olyan formát ne öltsön, amely a papi állás méltóságával és tekintélyével össze nem fér és hogy szigorúan őrködjenek afölött, hogy az egyházba a politika zavaros hullámai soha be ne csaphassanak. Volt idő, amikor egyházi tanácskozásainkat szenvedélyes nemzetiségi viták nem épen épületes módon tették zajosakká. Hála Istennek az ujabb időben a nemzetiségi kérdéseknek ilyen módon való előtérbetolása megszűnt; de sajnos nem mondható megszűntnek az a tény, hogy a nemzetiségi propaganda, ha nem is nyiltan, de folyton működik s nem egyszer az autonómia köpenyébe burkolózva igyekszik eszméinek tért hódítani. Tudom ugyan, hogy a protestantizmusnak egyik sarkalatos alapelve isten igéjének a nép nyelvén való hirdetése és nem is volna semmi kifogásom, ha ez a propaganda csupán arra szorítkoznék, hogy nem magyarajka hitsorsosainkban a saját anyanyelvükhöz való ragaszkodást és szeretetet ébren tartsa, mert ezt mindenki saját egyéni jogának tartom; de a leghatározottabban kárhoztatnom kell, ha ezt a célt ugy akarják elérni, hogy egyúttal a magyar nyelvet gunytárgyává teszik és egyáltalában a magyarság elleni gyűlöletet táplálják és szítják. Gondolja jól meg mindenki, hogy nemzeti életet, nemzeti nyelv nélkül elképzelni is lehetet'en; a ki pedig a magyar nemzet tagja, annak nyelvét guny tárgyává tenni hálátlanság és bün. S a ki a magyar nyelvért nem lelkesül, az a nemzetnek sem tud áldozatot hozni. De nem foglalkozom e kérdéssel, annál kevésbbé, mert egyrészt tudtommal csak szórványosan fordulnak elő hasonló esetek, másrészt nem szeretném, ha én magam lennékok ozója annak, hogy, a nem ^etiségi viták zsilipjei újból megnyíljanak. Da kérve kérem nem magyar nemzetiségi vidéken működő összes papjainkat, hogy híveiket az evangelikus hit tanaiba bevezetve, az anyanyelvükhöz való ragaszkodásnak ápolása mellett, őket a magyar haza és a magyar nemzet szeretetére és tiszteletére, valamint a magyar nyelv megbecsülésére is oktassák, a magyar honfitársakkal való jó egyetértésre intsék, és velük megértessék, hogy ő reájuk is szól halhatatlan költőnk szép szózata: „Hazádnak rendületlenül, légy hive ó magyar! bölcsőd az s majdan sírod is, mely éltet és eltakar!" * Egyházunknak egyik legnagyobb baja az intézményeink nagyobb mérvű fejlesztésének akadálya, az anyagi erők hiánya. Érezzük hogy itt is, ott is, tenni és segíteni kellene, mert kellő támogatás nélkül a legszebb és legáldásosabb célokat szolgáló intézményeink sem képesek feladatuknak ugy megfelelni, amint azt a kézzel fogható és szemmel látható szükség követelné. Nincsen pénzünk, hogy lelkészeink, tanítóink fizetését felemelhessük, nincsen szegény egyházaink támogatására, templomok és iskolák építésére; nem tudjuk fejleszteni az oly nagy fontossággal bíró missziói ügyet, nem vagyunk képesek humanitárius intézmények által a mindenünnen megnyilatkozó és segélyért esdő nyomorúságon segíteni. Ezidőszerint is a könyörületesség szolgálatában álló azok az intézetek, melyeket felekezeti jellegük folytán az egyházunk intézeteinek tekinthetjük, csak ugy és akkor prosperálnak, ha élükön lelkes férfiak vagy nők állanak, akik teljes odaadással és fáradhatatlan buzgósággal munkálkodnak a nemes célok érdekében. Az egyház mint olyan, szegénységénél fogva, többet mint erkölcsi támogatást ez intézeteknek nem nyújthat.